A nyári szünet előtti utolsó spanyolos témájú Kikötői Hírekben szeretnék visszakanyarodni a szívemhez talán legközelebb álló spanyol nyelvű országhoz és az első beszámolómban felvetett témához: a mexikói dokumentumirodalomhoz. Május 19-én ünnepelte kilencvenedik születésnapját a műfaj sokat ünnepelt szerzője, a Cervantes-díjas Elena Poniatowska. A lengyel történelmet jól ismerők számára máris szemet szúrhat a szerző vezetékneve; nem véletlen egybeesésről van szó, ugyanis II. Poniatowski Szaniszló Ágost testvérének leszármazottjáról beszélünk. Poniatowska anyai ágon francia gyökerekkel rendelkezik, Párizsban született 1939-ben, 1942 óta él Mexikóban, ahová édesanyja menekült a második világháború elől, 1969-től pedig kettős állampolgár. A „Vörös Hercegnő” és „Elenísima” neveken is emlegetett szerző a dadájától tanult spanyolul, hivatásául – származását tekintetbe véve talán meglepő módon – az újságírást választotta: pályája kezdetén a ma is igen népszerű Excélsior és La Jornada folyóiratok számára készített interjúkat, aztán a szegénységkutatással foglalkozó híres amerikai antropológus, Oscar Lewis személyi asszisztenseként dolgozott. Ez a tapasztalat határozta meg későbbi munkáit: a társadalmi problémák, főként a szegénység, a nők és az elesettek helyzete keltették fel leginkább újságírói érdeklődését, ám mindeközben azzal is kísérletezett, hogyan lehet mindezt az irodalmi eszköztár és formák segítségével szemléltetni.
Első sikerét 1969-ben aratta Hasta no verte Jesús mío [Míg nem látlak, Jézusom] című regényével, melynek főszereplőjét, Jesusa Palancarest egy Mexikóvárosban élő mosónőről mintázta, akivel hosszas beszélgetéseket folytatott. A módszertan Lewistól származott, ám míg az amerikai szerző Sánchez gyermekei (1961) című művében az antropológiai szempont dominál, Poniatowska inkább a fikcióra fekteti a hangsúlyt: „Mivel nem vagyok antropológus, a szöveg sokkal inkább vallomás, mint antropológiai vagy szociológiai dokumentum. Felhasználtam Jesusa Palancares anekdotáit, gondolatait és szófordulatait, de nem mondhatjuk azt, hogy a szöveg az ő élettörténetének leirata, hisz ezt ő maga is elutasítaná. Kivágtam a feleslegesnek tűnő szereplőket, ritkítottam a spirituális utalásokon, a szükséges helyeken jobban kidolgoztam a szöveget, szabtam, varrtam, toldoztam, foldoztam” – vallja később Poniatowska az Ay vida, no me mereces! (1988) című, három nagyinterjút tartalmazó kötetében.
Nemzetközi hírnévre két évvel később, 1971-ben tett szert, miután megjelent La noche de Tlatelolco [Tlatelolcói éjszaka] című kötete, amelyben egy nagyon fájdalmas, de a mexikói társadalom számára máig meghatározó eseményt, az 1968. október 2-i diáktüntetés brutális leverését dolgozza fel. A tragédia Gustavo Díaz Ordaz elnöksége alatt történt, mindössze tíz nappal a Mexikóvárosban megrendezésre kerülő Olimpiai Játékok előtt. Bár az első tüntetések júliusban kezdődtek, néhány hónap elteltével széleskörű társadalmi mozgalommá duzzadtak, melynek célja a demokratikus értékek és az emberi jogok védelme volt, és amelyhez a diákok mellett munkások is csatlakoztak, sőt, az októberi tüntetéseket az egyetemi hallgatók által is támogatott Nemzeti Sztrájkbizottság hívta életre. A beszámolók szerint a résztvevők békésen gyülekeztek a Plaza de las Tres Culturas téren (ez az országot meghatározó három – a prehispán, a spanyol és a mexikói – kultúra találkozásáról kapta nevét), ám vélhetően az elnök parancsára megjelent a hadsereg, és – immár bizonyított tény – figyelmeztetés nélkül a tömegbe lőttek.
Arra soha nem derült fény, hogy hányan veszítették életüket a tüntetés leverése során; a másnapi hivatalos (!) hírek csupán 20 halottról számoltak be, későbbi becslések 200 és 1500 közé teszik az áldozatok számát. Annyi bizonyos, hogy a hatalmon lévők megpróbálták eltussolni és a tüntető diákokra fogni az egészet, gyakorlatilag terroristának állították be őket, több ezer résztvevőt letartóztattak, a szervezőket egytől egyig börtönbe zárták, a hajsza pedig a tragédia utáni hetekben, hónapokban is folytatódott. Bár az erősen központilag irányított, a kínos esetekben – mint amilyen ez is – akár cenzúrát is alkalmazó média mindent megtett annak megakadályozásáért, hogy a tragédia nemzetközi visszhangot keltsen (akár újságírókat is „eltüntettek”, mely sajnos ma is bevett szokás az országban), az Olimpiai Játékok miatt már jónéhány amerikai és európai újságíró is a városban tartózkodott, így a nemzetközi sajtóban viszonylag objektív hírek kezdtek terjedni. Ennek hatására számos értelmiségi, köztük – Franciaországból – Simone de Beauvoir, Jean-Paul Sartre, Jean-Luc Godard és Alfred Kastler nyílt levélben kérte a mexikói elnöktől, hogy vizsgálja ki az ügyet.
Ahogy Elena Poniatowska is beszámol róla egy interjúban, ő maga egy, a helyszínen tartózkodó barátnőjétől szerzett tudomást a történtekről, ezért másnap kora reggel odament, hogy interjúalanyokat keressen. Később szájról szájra terjedt a hír, hogy az újságíró saját lakásában várja a túlélőket vagy az áldozatok rokonait, barátait, vasárnaponként pedig az akkor még börtönként, jelenleg levéltárként szolgáló Lecumberri-palotába, a „fekete” palotába látogatott, hogy a letartóztatott diákokkal és munkásokkal beszélgessen. Akkoriban a Novedades folyóiratnál dolgozott, de közölték vele, hogy – felsőbb utasításra – ott nem jelenhetnek meg az interjút és beszámolók. Ez nem szegte kedvét, tovább dolgozott, végül egy egész könyvnyi vallomás gyűlt össze, mely végül az Era kiadónál jelent meg 1971-ben. Poniatowska arról is beszámol, hogy a kiadó bombafenyegetést kapott a megjelenés előtt, de az alapító tagok egyike (aki történetesen a spanyol polgárháborút megélő és utána Mexikóba menekülő Tomás Espresate Prons volt) nem törődött ezzel, és kihozta a könyvet.
A kötet két nagy részre tagolódik: az első fejezet a diákmozgalom életre hívását és a tragédia előtörténetét dolgozza fel, a második az október 2-i eseményeket mutatja be. Bevezetésképpen a legnagyobb mexikói napilapoknál dolgozó fotósok fényképeit láthatjuk – a források nem véletlenül hiányoznak –, a kötet végén pedig Poniatowska megpróbálja rekonstruálni az események kronológiáját. Az összegyűjtött vallomások nem csupán a résztvevőktől vagy az áldozatok családtagjaitól, barátaitól származnak; megszólalnak tanárok, egyetemi oktatók (főleg az UNAM, azaz a Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetem részéről, mely intézmény szervesen kapcsolódott a mozgalomhoz), értelmiségiek, művészek is. Poniatowska számos mexikói szerző tiltakozásképpen írt költeményét is beépíti a kötetbe: a második fejezet Rosario Castellanos versével indít (ebből egy részlet a később állított emlékműre is felkerült), de José Emilio Pacheco, José Carlos Becerra, Juan Bañuelos, Eduardo Santos és a Nobel-díjas Octavio Paz sorai is szerepelnek a könyvben. Ezen kívül valós újságcikkeket, rendőrségi és katonai dokumentumokat is olvashatunk, melyek – mint sejteni lehet – a szóbeli beszámolókkal szögesen ellentétes állításokat tesznek.
A kötetben a tényszerűség dominál, minden egyes megszólalás vagy idézet alatt szerepel a forrás, és bár kaotikusnak tűnhet a vallomások elrendezése, szépen-lassan kirajzolódik néhány domináns történetszál és a körülöttük felmerülő ellentmondások – azonban az teljesen világos, hogy a szerző az ártatlanok oldalára áll. Sokkal inkább morális, mintsem irodalmi értékkel bír ez a mű, melyet egyes kutatók „demokratizáló prózaként” definiálnak. Az eseményekről egyébként rengeteg dokumentumfilm és egy egész estés mozifilm is született, ez utóbbi – a Rojo amanecer [Vörös hajnal, 1989], Jorge Fons rendezésében – szó szerinti részleteket is átemel Poniatowska könyvéből.
A La noche de Tlatelolco aktualitását mi sem mutatja jobban, mint hogy néhány évvel ezelőtt, 2014-ben újabb hatalmi túlkapás történt Guerrero államban: Ayotzinapa városának tanítóképző főiskoláján szervezett baloldali tüntetéssorozat – amelyet már korábban is erőszakos összecsapások jellemeztek – egyik eseményén a katonaság elhurcolt 43 résztvevőt, akiket máig eltűntként tartanak számon. Bár a politikai felelősöket felderítették, valódi számonkérés vagy büntetés nem történt; érdekes megjegyezni, hogy mindez annak az Enrique Peña Nietónak az elnöksége alatt történt, akit Poniatowska a La noche de Tlatelolco egy későbbi, 2012-es kiadásának előszavában is megemlít, műveletlenségén élcelődve (2011-ben, a Guadalajarai Nemzetközi Könyvfesztiválon az elnök ugyanis azzal villogott, hogy milyen fontos számára az irodalom és az olvasás, míg végül három címet sem volt képes felsorolni). Ebben az erősen baloldali, politizáló előszóban Poniatowska egyértelműen Mexikó jelenlegi elnökét, Andrés Manuel López Obradort támogatja, akinek választási kampányai során is aktív szerepet vállalt.
Kilencvenedik születésnapján viszont egy CNN-nek adott interjúban – bár továbbra is támogatásáról biztosítja – nyíltan kritizálja López Obradort, amiért nem lép fel kellő mértékben az országban dúló (különösen az újságírók és a nők elleni) erőszak megállításáért. Az utóbbi téma nem csupán feminista aktivistaként fontos Poniatowska számára, de legutolsó, 2019-es El amante polaco [A lengyel szerető] című könyvében egyértelműen utal arra, hogy ő maga is nemi erőszak áldozata volt, első gyermeke egy elnyomó kapcsolatból született. Bár a Guadalajarai Nemzetközi Könyvfesztiválon díjat nyert kötetben nem árulja el az elkövető nevét, később az Excélsior folyóiratnak felfedte, ami – mexikói ismerőseim elmondása szerint – irodalmi körökben korábban is nyílt titok volt: Juan José Arreoláról van szó (1918-2001). A nagy port kavaró bejelentést követően a szerző örökösei Poniatowska által írt levelekkel próbálták cáfolni szavait, ám felmerül a kérdés, hogy vajon egy ennyire idős, az ország gyakorlatilag legolvasottabb női szerzője miért találna ki efféle hazugságot.
Elena Poniatowska kilencvenedik születésnapja alkalmából nagyszabású ünnepséget szervezett a Kulturális Államtitkárság és Mexikóváros Kormánya, az ország legfontosabb kulturális központjában, a Szépművészeti Palotában köszöntötték a szerzőt.
Irodalom:
Elena Poniatowska: La noche de Tlatelolco, Mexikóváros, Era, 1971.
Elena Poniatowka: Ay vida, no me mereces! Carlos Fuentes, Rosario Castellanos, Juan Rulfo: la literatura de la Onda, Mexikóváros, Joaquin Mortiz, 1988.
Elena Poniatowska: Hasta no verte Jesús mío, Mexikóváros, Era, 2013. [1969] Elena Poniatowska: El amante polaco, I-II, Mexikóváros, Seix Barral, 2019.