Bekapcsolom a tévét, mint minden délelőtt, de nincs adás. Nézem az üreset a képernyőn. A tévét a férjem vette, hogy ne unatkozzam, amíg haza nem ér. Azt fogja gondolni, hogy én rontottam el a tévét, mert nem akarok rá várni, ezért kimegyek a folyosóra körülnézni.
Nem szeretem a szomszédaimat. Kinézek a kémlelőn, és ők néznek befelé. Nem is látok belőlük mást, csak szájakat, füleket, szemeket és készenlétet, ami az érzékelésnek ezen szétszóródását egybetartja. Ezenkívül szeretnek irányjelzőként a lépcsőházban állni, meg kell kerülni vagy egyszerűen arrébb tolni őket.
A folyosón a vakonddal találkozom. A vakond intézi a ház ügyeit. Zsákokat vonszol a szemétgyűjtő felé. Az egyikből csillogó anyag lóg ki, de azért megkérdezem az adásról. Ó, igen, mondja. A vakond mindig nagyon jól értesült. A zavargások miatt nincs adás. Milyen zavargások, kérdezem. Hát a változások, mondja. Pontosan nem tudja, mi az, de már éppen itt az ideje. Aggódom a férjem miatt, mondom. Azt mondja: magának nincs is férje, a legjobb lenne, ha visszamenne a lakásába. És beleássa magát az alagútba, a szemétlerakó felé, vakon és ostobán. Mondani fogom a férjemnek, hogy költözzünk el ebből a házból.
Hátranézek, és a vakondember felesége áll mögöttem, további szemeteszsákokat cipelve, csak az övéből alumíniumdarabok lógnak ki. Mi van a zsákban, kérdezem. Ó, csak az idő néhány darabja, mondja. Nem árt most egy kis átrendeződés. Segíthetek cipelni, mondom. Vakondné rám néz és visítani kezd. Befogom a fülem, amíg be nem vonszolja magát az alagútba. Leülök a lépcsőre, nehéz tévé nélkül gondolkodni.
A következő lakó a Tépő. Ő is egy zsákot vonszol, elfogadja a segítségem. A Tépő a gondnok a házban. Itt gyakran elromlanak a dolgok, bejáratos a lakásokba. Börtönben is volt, ezért a lakók mindig mögötte állnak, amikor szerel, viszont szeretik, hogy keveset beszél, és nem érdekli, milyen a bútorzat másoknál. Ő is a tévé előtt ülve gondolkodik, közben sört iszik és a melegítőjén a csíkokat nézi. Ilyenkor szeret sötétben lenni, teljesen kizárni a fényeket az éjszakából. Néha én is mellette ülök, például amikor a férjem reggelig a munkahelyén marad. Átmegy rajtunk a tévé villódzása, így beszélgetünk. Nappal gyakran jön fel a lakásba, hiszen sokszor kell megjavítani, ami elromlott. Üveges sört iszunk, az éjszakai beszélgetést próbáljuk meg kimondani, időről meg hibákról beszélünk, minél többet, annál rosszabbul. A férjem nem szereti a Tépőt, de ez nem meglepő, mert a férjem senkit sem szeret a lakók közül. Egyszer az egyikük, egy angolkóros idióta, egy kilinccsel a férjemre támadt, de ez a lakó azóta már meghalt, a többiek pedig nem ennyire elszántak. A Tépőt sem szeretik a börtön miatt, és azt hiszem, engem sem szeretnek. A vakondék mindig az odújukba menekülnek, amikor meglátnak, és gyakran rendezik úgy a lábtörlőket, hogy az ember elessen bennük.
A folyosóról az alagútba érünk, a pincébe, a szemétlerakóhoz. Itt már több szomszéd is tevékenykedik. Egymást ütik a férőhelyekért, pedig a szeméttartály már megtelt, csak a tetejére lehet csillogó fekete hegyeket rakni a zsákokból. A Tépő a hegy aljánál hagyja a zsákját, innentől már nem az övé. A sarokba húzódva nézzük, ahogy száll az alagút sötétjében a vér, vörös anyag folyik bele a feketeség csillogásába, leomlik a hegy, lábakat temet maga alá. Mindenki azt nézi, mi hullik ki a zsákokból, és hogy melyik zsák kihez tartozott. A Tépő a vakondnak tapsol, mikor az elgáncsolja a hármas lakót. Senki nem figyel rám, ahogy kicsúszok a sötétségből a lépcsőház fertőtlenítőszagába.
Az utcán meg kell állnom: a házbeli világítás után váratlanul ér, ahogy a fény beleáll a látóterembe. Helytelen, hogy ilyen fényesek a dolgok. A szemeteszsák csillogására emlékeztetnek. Ezenkívül nem emlékszem, melyik irányban kell keresnem a férjemet.
Átbújok a sorompón, ami azt a háztömböt védi, amiben a férjem dolgozik. Nem kell a kaputelefonnal foglalkoznom, mert be van törve az ajtó, üvegszőnyeg terül szét előttem, ezen gázolok a liftig. A liftből öltönyös férfiak özönlenek az utcára, mintha nem is lennék ott, pedig nem szabadna ott lennem. A férfiak egy tömegben mozognak, nem várják meg azt, aki elcsúszik a szilánkokon, végül mind eltűnik előlem.
A lift falára azt írták: IDŐ VAN. De ez felesleges. Idő mindig van, én pedig csak egy rövid szakasz vagyok benne, ahogy a férjem is, az emeletek is. Most betörök az időnek ebbe a palotájába, a kopott vörös szőnyeg, mint egy nyelv, a nyitott ajtóig lök. A férjem irodájában üvegszilánkok szétszóródása, fejre állított és törött bútorok, és az éles dolgok között egy sziget, a férjem fekszik a padlón, a vércsíkot nézi, ami a homlokáról indult és lefelé tart fegyelmezetten. Üvegdarabok fúródtak a testébe és csillog meg vérzik, de amikor rám néz, meg kell kapaszkodnom egy bútorban. Megfogom a kezét és a lift felé húzom. A liftben azt mondja: most nem akarok róla beszélni, én meg azt, hogy: eljöttem idáig és te nem akarsz beszélni róla. Félúton vagyunk, amikor szörnyű ordítást hallok. Megállítom a liftet. Amíg várunk, üvegdarabokat húzok ki a férjemből, pedig így, hogy szilánkok állnak ki belőle, láthatóvá válik a védelmi vonala. A tenyeremben tartok egy marék szúrós csillagot. A fő darab a fejében volt, hátul, az öregség fészkénél. A férjem vérével a kezemen megnyomom az indítót: már csönd van. A férjem vérét nézzük, miközben süllyedünk. A férjem azt mondja: nem tudok beszélni róla.
Az utcán nincsen senki. Semmi sem változott az útvonalon, amin idáig jöttem. A zaj minden forrása eltűnt, visszahúzódott oda, ahol keletkezett, hogy ott semmisüljön meg. A tartályok mélyére: minden épület egy tartály, nincs bennük semmi, ami megakadályozná a sodrást. A férjem és én a házunkig sodródunk. A lakók felsorakoztak a lépcsőházban. Mondtuk, hogy ne hozza ide a férjét, mondja a vakond. Az ő kezében is kés van. Másokéban nagy üvegdarabok. A Tépő egy sörösüveg nyakát szorongatja. Nem néz rám, a cipőjét nézi: mért nem hallgattál rám. Menjenek az utunkból, mondom. A lakóközösség körénk zárul. Olyanok is vannak köztük, akikről nem is tudtam, hogy itt laknak. Azt sem tudom, hogyan férhetnek el ennyien ebben a házban, mintha a háznak nem lenne mélysége vagy alja. Körözni kezdenek, a körben a férjem van, és én is, mert a kezét fogom. Beszéljük meg, mondom. Nincs miről beszélni, mondja egy néni, mind ismerjük a maga férjét. Valaki hozzáteszi: ne avatkozzon bele. Köröz az évtizedes indulat, a feszítővasak és vascsövek, a célpont a fejen az öregség fészke, de a férjem nem fog tovább öregedni, bezárul a kör. Nem engedem el a kezet.
A körből a Tépő vonszol ki, nem törődve azzal, hogy a markomban tartott üvegdarabokkal vagdosom köztünk a levegőt, és ha eltalálom, a kezét. Lelök a lépcsőn, ki a házból, minél gyorsabban, hogy ne lássam a fejre mért ütéseket és a lépcsőház fényforrásai felé szálló vért. Bezárul az ajtó. Túl szilárd a talaj, amin állok. Van valami a kezemben, az üvegcsillag nyoma, vágások, vérpocsolya.