Korpa Tamás első kötete hosszan készült: a szerző már 2006-ban nyert az ismert sárvári diákírótáborban vers kategóriában, évek óta publikál egy sor folyóiratban, tavaly pedig elnyerte a FISZ alkotói díját és a Látó nívódíját is. A hosszú érlelési időnek hála az Egy híd térfogatáról profibb, mint egy átlagos első kötet: ha nem is szembeötlően eredeti, de kétségkívül sajátos hangon szól, amelynek két pillére egyfelől egy erős, gyakran határozottan szuggesztív képiség, másfelől egy tudatosan beépített és állandóan megkérdőjelezett (irodalom)elméleti alapállás. Ugyanakkor az első könyvek néhány jellemző betegségét Korpa Tamásnak sem sikerült elkerülni: az időben egymástól távol készült, különböző hangú és ezért egymás hatását rontó szövegek gyakran kerülnek egymás mellé egy alig megfogható, inkább csak látszólag meglévő kötetkompozíció kedvéért, és akad a kötetben néhány jól sikerült stílusimitációnak ható szöveg is.
A kötetben többé-kevésbé mindenütt kifejeződő elméleti alapállást alapvetően jól összefoglalja Oláh Szabolcs fülszövege: „Korpa Tamás szenvedélyes feljegyzője az összhangzásoknak, melyek szándéktalanul jelentkeznek játék közben, mikor a költő magára hagyja a nyelvet, hogy helyette érezzen, gondolkozzék.” Eszerint a posztmodern költészet arra a gondolatra épül, hogy a világ csak a nyelven keresztül hozzáférhető, vagyis lényegében pusztán nyelviként adódik. Mivel azonban a nyelv rendszere esetleges (hiszen például irracionális módon tudtunkon és akaratunkon kívül folyamatosan változik), ebből következően minden tudásunk, beleértve a magunkról alkotott képünket, vagyis az önismeretünket is, ki van téve ennek az esetlegességnek — ez pedig kiteszi a kérdőjelet nemcsak minden tudás érvényessége, hanem az ember szabadsága és önazonossága mellé is. Ezeket a következtetéseket erősen sarkítva jutunk el Oláh Szabolcs mondatához, amely szerint a körvonalait elvesztett szerző nem tehet mást, mint hogy „magára hagyja a nyelvet”, vagyis hogy puszta „feljegyzője” lesz a nyelv önműködésének. Ez a filozófiai alap mindjárt a kötetet nyitó A hosszú napszak című szövegben jól tetten érhető: „nyelvünk lepereg előttünk”, mint a haldokló előtt az elveszett élet, ettől pedig aligha függetlenül „mi önmagunkban, mint üres esőben, ázunk”. Miközben pedig a szöveg folyamatosan nyelvi játékokból építkezik (pl. az „élvonal” szó egy mellékjelentésének kiemelése, egzotikusnak ható szavak, néhány rím, szándékolt képzavarok), könnyen jár át az erős képszerűségből az erős fogalmiságba és vissza: „gerinctelen, terepszínű lepkék, felületeket / ütve rajtunk, nyüzsögnek. pedig alig száradt / lapockáink csattognak csak. nyelvünk lepereg / előttünk, mint egy intro a Square fényreklámján — / és elbírja a főbűnt a szó lágy, arrogáns pereme, / a technikás sorvég.”
Ez az utóbbi idézet azonban már jelzi, amit Oláh Szabolcs mondata nem: hogy Korpa költészete akkor válik igazán igazalmassá, amikor feszültségbe kerül ezekkel az elméleti alapokkal, vagyis amikor saját areferenciális, nyelvjátékosnak tűnő világát a referencialitás felől bontja meg. Hiszen bűne, sőt főbűne csak az embernek lehet, a „puszta nyelvnek” nem; az „önmagát író vers” amorális, vagyis a morál felől értelmezhetetlen, nem pedig immorális, vagyis bűnös. Egy ilyen állítás tehát csak a „puszta nyelven” kívülről érkezhet, az ember, vagy ha úgy tetszik, a szerző felől, aki, úgy tűnik, nemcsak hogy él és a szövegeit a magáénak tudja, hanem még felelősséget is akar vállalni értük. Ugyanezt az elméleti alapot vallja meg és kezdi ki egyszerre a „nem azé, aki fut” kétszeri ironikus megidézése is, amely egyfelől Ottlik és az Iskola a határon révén a posztmodernség közismert referenciapontja, másfelől Szent Pál révén (Róm. 9,16) az isteni kegyelemről, ezen keresztül pedig az ember szabadságáról szól.
Mivel pedig Korpa Tamás érdeklődésének középpontjában a tér mint vizuális benyomás és mint identitásformáló erő áll, a referencialitás és az areferencialitás ellentéte mindvégig a kötet centrumában marad. Ezt fejti ki az ars poeticaként és a kötet programadó verseként is olvasható Térmemória, amelyben a versbéli beszélő egyfelől a térélményt a saját maga számára meghatározó megismerési formaként írja le: „a térmemória piromániás. / a pirománia jellem. / a tárgyak körvonalai éberek / és élesebbek, mint fel a fejben // egy welcome drink hatása”; másfelől azt kérdezi, vajon lefordítható-e nyelvire a vizuális tapasztalat: „lehet-e cél íróasztalon ragadni a szobát, / kölykön?” A program lényege tehát egyetlen mondatban az, hogy a verseknek egyszerre kell felmutatniuk egy paradoxon két oldalát: egyfelől a megidézett terek különbözőségét, másfelől lényegi azonosságukat abban, hogy pusztán nyelvi konstrukciók. Ennek megfelelően a kötet szinte minden versében megidéződik valamilyen valós helyszín New Yorktól Berlinen és Drezdán át a kolozsvári Bulgakov Kávéházig, Velencétől Stószfürdőn át Moszkváig.
Hogy ez a program mennyiben lehet sikeres, arra a kötet különböző pontjain különböző válaszokat kapunk: közülük a legkövetkezetesebb a kötet egyik legjobb darabja, a címadó Egy híd térfogatáról, amely túlburjánzó részletességgel, óriási felsorolásokkal rajzolja meg egy olyan híd képét, amely egyszerre van mindenhol és nincs sehol, és amely tulajdonképpen az egész mindenség. Ez az egyik elméleti végpont: ha minden puszta nyelv, akkor lényegében minden azonos mindennel, vagyis a terek, az időpontok, sőt az egyes emberek is pusztán nevükben különböznek, vagyis egymással behelyettesíthetők: „egyszerre vagy / jelen mindegyikben: Patriarsije Prudi és / Alexanderplatz”; „föllazul az én / a2 tiéd és az enyém is”; „az egykori lovag / ki csónakot kölcsönzött / a rondella mentén öt perc múlva ötszáz éve”.
A kötet „tájverseinek” döntő hányada azonban nem megy el idáig, hanem megpróbálja a fenti paradoxont valóban paradoxonként felmutatni. A megidézni szándékozott terek ilyen esetekben is bizonytalanok, elmosódottak, hiszen ha a referencia van is meg nincs is, akkor a versnek is szükségképpen meg kell rekednie félúton a szövegirodalom és a klasszikus tájvers között. Ilyen szöveg például a Balkon de Cluj: „a fürdőház mélyen pulzáló, koplalt szemérme / a forrpont. egy minimalista vonás / a homlokzat téglafalán a rács / mögött a kémek”. Végül pedig van egyetlen vers a kötetben, amely a másik végletet képviseli, vagyis ahol a konkrét tér nem vált át absztraktba: ez a Kúpele Štós, amely mindegy egyéb vonásában is egy jól sikerült Térey János-imitáció — ezért annak ellenére is jobb lett volna kihagyni, hogy jól mutatja, honnan jutott el Korpa Tamás egy egészen másfajta versnyelvig. Stílusimitációnak ható vers egyébként egy másik is akad a kötetben: a Portré egy északi juharral amely Krusovszky Dénes túl erős hatását mutatja („de mire emlékszik így egy fűrésztelep?”).
Persze az Egy híd térfogatáról nem csak kvázi-tájverseket tartalmaz, azonban a térszerűség valóban minden versnek központi jellemzője: egy fényképen keresztül elevenítődik meg a rajta szereplő (és róla hiányzó) emberek kapcsolatrendszere (Képelírás), de térélményként jelenik meg egy szűz lány első szerelmi aktusa is (A fal). A térhez való különböző viszonyulások természetesen az énfelfogások különbözőségével járnak együtt, ebből következően Korpa Tamás versvilága nem egységes — hiszen máshogy szól az a vers, amelyik azt mutatja fel, hogy identitás nincs és nem is lehet (Egy híd térfogatáról), mint az, amelyikben a versbéli beszélő bizonytalan, így szemérmesen a háttérben marad (a versek döntő többsége), és megint más az, amikor a személyes egó követel helyet magának (Egy serdülőről; Come back). A legfőbb bajom a kötettel az volt, hogy a szerkezetével ezt a sokféleséget nem megmutatni, hanem elfedni akarja. A ciklusbeosztáson kívül idegesítettek a kötet számomra fedezet nélkülinek ható intellektuális gesztusai, mint pl. a lábjegyzetek (Egy híd térfogatáról; Variációk szoborra), az Ülni kötelező semmitmondó Füst Milán-mottója, és persze a Kúpele Štóshoz „egyetlen jegyzet” megjegyzéssel mellékelt dokumentum a kötet végén. Ilyesmikre Korpa Tamásnak nincs szüksége.
Megjelent a Műút 2013041-es számában