Filológiai és poétikai elemzési módszerek összekapcsolására vállalkozik Márjánovics Diána Mészöly-monográfiájában, az Örökölt blendében. A vizsgálatok a genetikus szövegkritikai módszer alkalmazásával történtek: a szövegek különböző állapotait fölvonultató eljárás lényege nem a végeredmény, hanem az alakulástörténetek rekonstrukciója egyfajta mellérendelő logika érvényesítésével, amely révén a változataikban vizsgált szövegek képesek újszerű, időbeli kiterjedéssel is bíró összefüggésrendszerben megjelenni. Az ilyen típusú megközelítésre Mészöly munkássága különösen alkalmas, hiszen tudható, hogy már elkészült, kiadott műveit is gyakorta átdolgozta, újrakontextualizálta a friss megjelenések apropóján, mindig hozzáigazítva alkotói eljárásainak aktuális változásaihoz, így a genetikus elemzések révén a Mészöly-szövegek alakulásának belső dinamizmusát követhetjük nyomon. Mészöly poétikai elveinek csiszolódása különböző szövegváltozatokat egymás mellé helyezve válik igazán érzékletessé, például sokkal kontúrosabban láthatjuk azt, hogy ténylegesen milyen alapvető jelentőséggel bír Mészöly szövegszerkesztő eljárása, a redukció. A vizsgálatok során a monográfia szerzője az „absztrakciós poétikai műveletek működésmódját”[i] (57) elemzi, ennek során amennyire lehet, szerencsés távolságot tart az életrajzi tényanyagtól, a biográfiai adatokat csak annyiban vonja be, amennyiben a filológiai vizsgálat igényli.
Ahogy Márjánovics Diána megjegyzi előszavában, a genetikus szövegkritikai megközelítés alkalmazása Mészöly munkásságának vizsgálatára nem példa nélküli. A módszer alkalmazására azonban az életmű vonatkozásában ekkora anyagon és ilyen következetességgel még nem vállalkozott senki. A kutatás ráadásul olyan hagyatékanyagot dolgozott föl, amelynek egy jelentős része eddig még publikálatlan volt. Valóban úgy érezhetjük tehát, hogy egyfajta — filológiai pontosságú — történetmesélésnek lehetünk tanúi olvasóként, középpontban az egyes Mészöly-szövegek formálódó anyagával.
A monográfia Mészöly első alkotói korszakára összpontosít, ennek határait a könyv szerzője az első zsengéktől indulva a Pontos történetek, útközbennél jelöli ki, amelyet poétikai egyedülállósága miatt egyszersmind a következő alkotói korszak nyitányának is tekint. A vizsgált szövegek műfaji palettája igen változatos, tükrözve Mészöly első, hosszúra nyúló alkotói időszakának sokszínűségét, amelynek oka részben a konstans poétikai programjának tekinthető kísérletezés, részben a kényszer, hiszen a kultúrpolitika nem igazán értékelte a szerző autonóm, irodalmi és politikai kurzusokon kívüli, kompromisszummentes gondolkodásmódját.
Komoly érdeme a könyvnek, hogy a gondos szövegkritikai utánajárás eredményeképpen képes árnyalni, sőt, bizonyos esetekben teljesen lebontani számos olyan, a Mészöly-recepcióba alaposan beépült, közmegegyezésesnek tekinthető, évtizedes múlttal rendelkező mítoszt, amelyek értelmezői generációkon keresztül hagyományozódtak tovább ellenőrizetlenül. Mivel ezeknek a mítoszoknak egy részét — akarva vagy akaratlanul — maga a szerző táplálta, különösen érdekes tetten érni azt, amikor a filológiai tények ellentmondásba kerülnek a korábban tényekként kezelt állításokkal. Ilyen, a szerzőtől származó, majd a recepcióban általánossá váló vélekedés például a Saulussal kapcsolatban, hogy a regény igen szerény forrásanyagra támaszkodik. Ennek ellenkezőjére a kutatás meggyőző bizonyítékokkal szolgál, többek között a regény keletkezésére vonatkozó levelezési anyag bevonásával, valamint bizonyos történeti munkák szövegszerű hatásának kimutatásával.
Fontos része a könyvnek az a kontextualizáló fejezet, amely a mészölyi parabola fogalmának gondosabb körülírására tesz kísérletet, összevetve olyan emblematikus kortársi szövegekkel, amelyekben a kortárs kritika szintén parabolisztikus működésmódokat azonosított. Az összevetésben olyan, egyébként szintén kiváló szövegek kerülnek Mészölyéi mellé az 1960-as évek regényterméséből, mint Fejes Endrétől a Rozsdatemető, Sánta Ferenctől Az ötödik pecsét vagy Déry Tibortól a G. A. úr X-ben. Ez a fajta kontextualizáció segíthet jobban megérteni, hogy miben más a mészölyi parabola, mint a kortársak eljárásai. Mészölynél az elbeszélés aktusához természetszerűleg és eredendően hozzá tartozó kétely olyan módon fogalmazódik meg, hogy a szilárd elbeszélői állítás helyébe a vélekedés vagy a sejtetés, a referenciák fellazulása lép. Márjánovics Diána egyik fontos megállapítása a mészölyi parabola kapcsán, hogy a többszólamúság és a példázatosság nem egymást kizáró tulajdonságok, ahogyan azt a recepció korábban elgondolta: „Úgy látom, a műfajtörténeti vizsgálódás felülírhatja azt a — magyar irodalomtörténet-írásban meghatározó — elképzelést, miszerint a többszólamúság és a példázatosság feszültségben áll egymással. A példázatnak ugyanis sajátja az ambiguitás, s hogy többféle olvasati módot kínál fel.” (63) Ilyen téves előfeltevések mentén kísérelték meg például hagyományos (politikai) allegóriává olvasni Mészöly egyes műveit.
Ha Mészöly életművén belül tekintünk a parabolisztikus eljárások használatára, szintén többféle megoldással találkozhatunk, a kötet erre vonatkozólag is értékes ismereteket nyújt. Különböző műfajú példázatos Mészöly-szövegek — mese, novella, abszurd dráma, regény — elhelyezése egymás mellett pontosabb rálátást enged arra, hogy az egyes műfajok tekintetében Mészöly milyen lehetőségeket láthatott a példázatos szövegépítésben.
A Magasiskola vizsgálata során alaposabban kifejtésre kerül a szöveg áttételes hatalomkritikai attitűdje és a szabadságkeresés kérdése, szoros összefüggésben a nagy előkép, Kafka által gyakorolt alapvető hatás tettenérésével. Az ügyosztályt, így az alá tartozó solymásztelepet is irányító, szinte mitikus homályba burkolózó alak csak áttételesen, megbízottjai és írásbeli utasításai révén jelenik meg, azonban karaktere Kafka A kastélyának Klammjához hasonlóan már-már omnipotens jelleget vesz föl.
A Mészöly-kánon peremén számontartott Az ablakmosó című dráma a hatalommal szembeszálló művész tragikomikus példázataként válik olvashatóvá. Mint a könyv szerzője megjegyzi, a publikálása idején elementáris hatást gyakorolt, közlése az irodalmi intézményrendszerben igen nagy hullámokat vetett. A korabeli irodalompolitikai viszonyok között sem a provokatív hangnem, sem az újszerűség nem számított pozitívumnak. Márjánovics Diána érzékletes elemzést nyújt a darab terének és idejének modellszerűségéről, a tér fölépítettségében, például a főszereplők intim tere mögött meghúzódó átvitt jelentésekről, az idő és a tér behatárolhatatlansága által is érzékeltetett kiszolgáltatottságról.
Az atléta halálának keletkezésére vonatkozóan nagyon izgalmas információkat rejt az az elsőként közölt levélrészlet, amelyben Nemes Nagy Ágnes kritikai-elemző gondolatait, tanácsait ismerhetjük meg. Számtalan megállapítás mellett nagyon értékes a regénybe beépülő állatmesei példázat, az Erdei verseny elemzése, amely a didaxis nélküli parabola felől értelmezi a regény e rétegét. Ekként mintha nem csupán a regény kicsinyítő tükrét adná, hanem — kissé humorisztikus hangoltsága ellenére — a többszólamú parabola általános modelljeként is funkcionálna.
A Saulus-elemzésben érdekes és új adalék — a már korábban említett forrásanyag föltárása mellett — a masal mint laza kontúrú, többértelműségre eleve nyitott szövegtípus beemelése az értelmezésbe, amelyre különböző metaforikus műfajok ernyőfogalmaként tekinthetünk, a Saulusban is ilyen szerepben jelenik meg. A masal mint instabil, kontúrtalan műfaj párhuzamba kerül azzal a fajta rideg és cinikus farizeusi gondolkodásmóddal, amelynek elutasítása Sault végül a belső változás irányába tereli öntudatlanul.
Alaposan átformálja a Pontos történetek, útközben keletkezéséről alkotott képet az ötödik fejezet: a jótékony mítosztalanítás újabb példájaként bepillantást enged a regény szövegét érintő, korábban nem ismert redukciós folyamataiba. Ennek révén az eredetileg a véglegesnél sokkal részletezőbb, az ok–okozatiság igényét kielégítő szöveg képes enigmatikus, keresetlen és spontán jelleget magára ölteni. Ezzel szemben korábban a recepció a regényt kis túlzással csupán egy Polcz Alaine-től kölcsönzött, de Mészöly szerzői nevével ellátott, szándékosan nyers formában hagyott szövegnek tekintette. A genetikus vizsgálat felhívja többek között a figyelmet arra, hogy az eredeti szöveg mennyire másként volt nyers és spontán, mint a Mészöly által átalakított, meghúzott, átstilizált szöveg. Ebben a szövegkritikai eljárásban alapvető szerepet játszott az a leiratanyag, amely föltételezhetően a Polcz Alaine által kazettára mondott szövegről készült.
Márjánovics Diána kötete bizonyítja, hogy a filológiai megalapozottságú vizsgálat képes új utakat nyitni a szövegek megismeréséhez és mélyebb megértéséhez, új eredményekre vezető poétikai vizsgálatok elvégzését lehetővé téve. A könyv szerzője még a bevezetőjében említi, hogy nem sokan foglalkoznak Mészöly-filológiával, de a terület tele van kiaknázandó lehetőséggel. Az Örökölt blende még úgy is képes érzékletesen bizonyítani a korábban megfogalmazott állítás igazát, hogy vállaltan csupán alaposan kidolgozott „ízelítőt” ad abból, hogy milyen potenciál rejlik a genetikus szövegelemzésben. A filológiai megállapítások szervesen kapcsolódnak össze a poétikai elemzésekkel és a bőséges szakirodalmi anyaggal. A szerző a zárlatban jelzi, hogy könyvét alapozásnak szánja egy későbbi kritikai-kiadássorozat előkészítéséhez, amelyhez munkája valóban kiváló kiindulópontként szolgál, a kritikai szövegközlések pedig remélhetőleg e könyvhöz hasonló szellemben és hasonló színvonalon valósulhatnak meg a jövőben.
[i] A kritikus az Örökölt blende kéziratából dolgozott, mivel a kritika megírásának és a lapszám készülésének idején a tárgyalt kötet még megjelenés előtt állt. – A szerk.