Tisztelt megjelentek, ünneplő közönség, tisztelt Rakovszky Zsuzsa!
Nem könnyű. Nem könnyű nyelvet találni az esztétikai tapasztalat leírásához, amikor az olvasó Rakovszky Zsuzsa költeményeivel találkozik. Nem könnyű a szöveg rajtam, vagyis az olvasón végzett munkájáról számot adni, miközben a versek megszólítanak, elszólítanak, és én is szólni szeretnék hozzájuk, róluk, az eksztatikus élményről, párbeszédbe lépni velük az időben. A nem könnyűt meghívásként, invitációként értem, amely elidőzésre késztet a szövegalakulás változó horizontjában. A Rakovszky-versek váratlanságai ugyanis nyitott elidőzést kívánnak, és gyakran szembesítenek a nyelv szubverzív folyamataival.
Olvasom, áthat, megdöbbent, felemel, elveszejt. Olvasom a sűrű szövésű, szuverén lírai életművet, az olvasás mértékegységével, vagyis kortyonként. Áthat, hogy e versekben az érzékiség, a gondolati reflexió, a tárgyi valóság és az időnként a nyelvi szerkesztés határáig elvitt retorika megformálódik, majd odébbforr; uralt, miközben uralhatatlan. Megdöbbent az egy főre, akarom mondani, lírai alanyra jutó emlékek, kísértetek, kísérők és kísértések száma, a varratszedésre váró tükrök végtelenje, a rotálás emlék és emlék között. Felemel magához azáltal, hogy a megértést részesedésként érti; keresi a nyelvet, ami által a kimondás bizonyos határok között végbe mehet. Felemel azzal, hogy eszünkbe idézi: a nyelv sohasem meríti ki azt, ami kimondásra vár, vágyódik. A vágyódásban az emberi lét végessége, s e végességben haláltudata nyilvánul meg, mivel önmagunk végérvényes „birtokbavétele” a kimondott szóban sem valósulhat meg teljesen — ezzel pedig elveszejt. Elveszejt, mert bár bátran tudatában van erősségei mellett delejező esetlegességeinek is, újrakezdi. Például élethosszig tartó nagy témájának, az időben-létezésnek, az idő-érzékelésnek, az idő-ábrázolásnak a kalandját.
Az idő diszkurzív és változó felépítettsége a saját megértésének legfőbb problémája; az idő komplexum és komplexus. Telik az idő, de nem múlik a fogalmazás kaptatóin. Ha létünkről, emberi meghatározottságunkról próbálunk beszélni, állandóan az időről és időbeliségről szólunk. Egy helyen Rakovszky Zsuzsa a következőket írja: „Talán nem annyira az idő fontos számomra, hanem a múlt”; az Allegória című versben ekként fogalmaz: „Vacogva két idő közt / imbolygó balkonon / a »nemsokára« bal felől / a »volt« a jobbomon”; „Örökké zuhog a jelen, s örökké / száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza” — int az Egyirányú utca szövege. Sorjázhatjuk vele a múlt időket: a kegyes múltat, a tanult múltat, a függő múltat, a félmúltat, a hirtelen múltat, az örökké múltat. A múlt idők, jelen idők, jövő idők közötti nagyszabású dialogicitás zavarba hoz. Megpróbáltam Covid-oltás utáni velőtrázó napokon, furcsa állapotváltozások közepette is olvasni Rakovszky Zsuzsa verseit, mert úgy éreztem, akkor és ott másként hullámzik bennem, testemben, lelkemben, elmémben az idő. Nem volt könnyű, ám megéreztem valamit e versekből, amiről számot adni sem könnyű. Margócsy Istvánnak, akit most idézek, viszont sikerült pontosan fogalmaznia pontosabb körülmények között: „E költészetben minden az egyszeri élmény megragadásával indul — ám minden élmény rögtön az elmúlás végtelenségével szembesíttetik; az elmúlás kikerülhetetlen jelenléte pedig rettentő erővel visszahat az egyszeri élményre, s mindent, személyes viszonylatot, tárgyi környezetet, egyéni szenvedést és társadalmi (társas) kiszolgáltatottságot történetivé varázsol.” Hát igen, ami egyszer már lezárult, a véglegesnek hitt, újra élő lesz, lehetőségéggé, lehetőségebbé válik, a lírai én pedig rendszerint homlokegyenest eltérő események részese lehet. Az Egyirányú utca például azt írja, hogy „ami volt, az nem jön vissza többé”, miközben a vers azt állítja és bizonyítja tropológiájával és temporalitásával, hogy ami volt, az jön vissza többé. Többé, mássá, még többé. A szerző végigtolja fémdetektorát egy franciaágyon, egy földdel egyenlővé tett erdőszéli ház hűlt helyén, körúti cselédszobán — a készülék pedig bejelez, jelzi az ásatási helyet, az egykori forgatagot, a leélt vagy leéletlenül hagyott életek sokaságát, amikből valami visszamaradt, most is feszültségteret képez, különös aurát és atmoszférát, vagyis a Rakovszky-vers lehetőségfeltételeit. E poézis rendkívüli költői ereje ebben a kvázi „tényfeltáró” érzékenységben is rejlik, vagyis a képességben, ami esztétikailag delejező teremtett pillanattá tudja formálni a létezés kaotikusságát, alázattal, szenvedéllyel és empátiával olvasva a látható és láthatatlan nyomokat. Például a Kísértetek című vers négy esetét is leírja ennek a valós és imaginárius közötti határátlépésnek: egyik esetben egy biztonsági kamera filmezi a néptelen, hófoltos búzaföldet, a felvételen pedig egyszer csak évtizedekkel korábbi katonák kezdenek menetelni. Ugyanezen vers következő szöveghelyén az éjfélkor (!) cirkálásra induló biztonsági őr elemlámpájának a fénye kezd kiforgatni néhány tárgyat az éjszaka és a föld gyomrából, majd megelevenednek egy régi családi ünnepség résztvevői. Érdekes, hogy ezekben az esetekben a gépek (a kamera és a mesterséges fény), amik mintegy hozzáférhetőbbé teszik a kísérteteket. A kísérteteket, akikről érzéki bizonyosság az emberi tudat számára talán nem is szerezhető minden kétséget kizáróan, de akik — a szakirodalom szerint — a gépeket nem tudják becsapni, manipulálni.
Kicsit úgy érzem magam, mint a fotocellás ajtóban, ami, ha nem vigyázunk, és nem tudunk vagy nem akarunk kilépni belőle, az örök körforgás tapasztalatát és/vagy illúzióját állíthatja elő — egy pillanatra. Rakovszky Zsuzsa persze egyből feltenné a kérdést: hány küszöb van a fotocellás ajtón, s a kísértetek át tudnak-e kelni rajta? A ma Szinva Irodalmi Díjjal elismert szerző Állapotváltozások című kötetén legalább 79, ugyanis ennyi versen keresztül léphetünk be a kilenc kötetnyi anyagból a szerző által megteremtett szigorú válogatásba. A kötet olvasását nem prekoncepcionálja elő- és utószó, a szerző-szerkesztő és a kiadó mindent a versekre bíz. A versekre, amelyek ciklusokba nem tagolódva szinte egymásba érnek, megérintik, kondicionálják egymást, egymás állapothatározói is bizonyos értelemben. A Visszaút az időben gyűjteményes kötet után 15 évvel megjelent válogatott könyv műfaját tekintve önmagában is állapotváltozás tehát. A saját lírai életmű válogatása pedig önértelmezés, szelekció és újrakontextualizáció is. Marad a textus, vagyis a textusok egy kiemelt csoportja, de változik a textust teremtő kontextus. Széttekinthetünk a négy évtizednyi lírai életmű modális, tematikus, stilisztikai állapotváltozásain, a vallomásos versektől a szerepverseken és ekphrasziszokon át az epikusabb költeményekig. A versek körülbelül harmada a nagy politikatörténeti állapotváltozást, az 1990-es fordulatot megelőzően keletkezett, kétharmada az elmúlt harminc év termése. Az Állapotváltozások állapotváltozatlansága a folyamatosan, gyakran pedig lélegzetelállítóan magas színvonal.
Milyen különösen játszik rá az állapotváltozások szóra a díj névadója, Miskolc Szajnája, a Szinva. Odafönt, Lillafüreden még költői magasságokban tündököl, József Attila Ódájában például, a belvárosban viszont több száz méteren keresztül teljesen befedték aszfalttal. Leburkolva tekereg a city szívében, a szemek számára szinte láthatatlanul. Mi viszont abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Rakovszky Zsuzsa verseinek és nagyszabású regényeinek olvasói lehetünk, jelen pillanatban pedig, ami eleve múlt, tanúi lehetünk annak, hogy átveszi a Szinva-díjat, amihez örömmel és szeretettel gratulálok!
(Elhangzott 2021. szeptember 3-án 16.30 órakor a Miskolci Akadémiai Bizottság Székházában, az ünnepélyes díjátadón.)