Normal Gergely első, Körletellenőrzés című kötete sokkolja a befogadót, felszámolja a médiumok elválasztottságát, szervetlen kompozíciókat épít és deperszonalizációs technikákat alkalmaz — könnyen érzékelhető az avantgárd és neoavantgárd poétikákkal való rokonság. A korábban képzőművészként és zenészként alkotó szerző grafikáit és zajzenei kompozícióit is beépítette kötetébe, utóbbiakat a szövegek mellé helyezett QR-kódok segítségével. A mű ezzel a technikai médiumokat is mozgásba hozza: az emberi szem számára értelmezhetetlen kódolást a digitális kamera fejti fel. A kötetben nincsenek sem oldalszámok, sem tartalomjegyzék, a tájékozódást csak a cikluscímek és az egyes darabok számozása segíti. A Körletellenőrzés szövegvilágában könnyű eltévedni, hiszen a kötetet a motívumok és témák rizomatikus burjánzása, a tér- és testpoétikai eljárások folytonos variálódása jellemzi.
A versek börtönök, kaszárnyák, kórházak, dologházak, munka- és haláltáborok helyszíneit villantják fel, Kafka novelláihoz és Piranesi börtönlabirintusaihoz hasonló, nyomasztó atmoszférát teremtve. A másik vezérfonal a folyamatosan mutálódó, átalakuló emberi test, amely rovar-, madár-, állat-, s legfőképp növényszerű tulajdonságokat vesz fel. A szövegek talányosan, az iróniát és fekete humort sem mellőzve kapcsolják össze a válság- és deviancia-heterotópiák sötét képeit a poszthumán tematikával. A kötet szervetlen versépítkezése, komplex és rizomatikus szövegvilága ellenállni látszik a koherens narratívák keresésének, ugyanakkor a kórház, a fertőzés, a mutálódás és a test átalakulása állandóan visszatérő motívuma megenged egy olyan olvasatot, amely a testi változásokat egy különleges betegség eredményeként azonosítja (ezt az olvasatot erősíti például a Kijárási tilalom 2. „tudjuk, hogy megfertőződtünk aratáskor”) sora. A megrázó költői látomások, grafikák és a (néha kellemes, néha fájdalmat okozó) hangok egyidejű bombázása a befogadót passzív helyzetbe löki, ezért is jogos Orcsik Roland megállapítása, aki a fülszövegben „verbo-voko-vizuális költői terrorizmus”-ként jellemezte az alkotást. A fenti terminus Tóth Kinga intermediális költészetéhez kapcsolja a kötetet, akivel a szerző számos közös művészi vállalkozást valósított meg (köztük számos vizuális költészeti műalkotást, a Tóth Kína Hegyfalu zajzenei duettet és az Orbondonor nevű punk projektet).
Már a kötetcím sejteti, hogy a Körletellenőrzés egyik legnagyobb erőssége a térpoétika, amely elválaszthatatlanul fonódik össze a területet felosztó és kontroll alatt tartó uralommal. Ám hogy ez az uralom lokalizálható-e, azonosítható-e, korántsem egyértelmű. A kötet történelmi utalásai bonyolult koordináta-rendszert alkotnak (az első világháború, a holokauszt, a sztálinizmus és a hidegháború eseményeivel egyaránt összekapcsolhatók a szövegek), ám a versépítkezés eközben folyamatosan aláaknázza a tér- és időbeli referencializációt. Jó példa erre a kötetnyitó territórium ciklus első darabja, amely az államszocialista diktatúrák hatalmi nyelvének töredékét építi be a szövegbe: „tömött sorokban kígyózunk / fel a dombra elvtársak / testünkből épüljön / mi vagyunk az érkezők és távozók csavarodó spirálja / mágikus kaleidoszkóp”. A központi kép sorról sorra alakul és bontakozik ki, hogy aztán a megkapó kaleidoszkópmetaforában teljesedjen ki. A szöveg ezután elmozdítja a fókuszt: „a füvet zöldre festik a szolgálatosok / sorra azt kérdezik, helyiek vagyunk-e / mi kitartóan morgunk a látogatókra / fémszálas üveg alatt nyugtatót fújnak / majd kivezényelnek az ünnepre / branültől lyukas kezek / mi, kezeltek, megtesszük, / ürülékünkkel kenjük a cella falát”. A fű zöldre festése, mely az anekdoták szerint Ceauşescu látogatásai előtt volt szokás, ahogy az ünnepre való kivezénylés is, az államszocialista múlthoz kapcsolódó utalásként olvastatják magukat. Az utolsó sor viszont egy teljesen más történelmi eseményhez, az 1970-es években bebörtönzött IRA-tagok elkeseredett és brutális tiltakozásához, az ún. dirty protesthez kapcsolódik (az északír foglyok történetét Sorj Chalandon Visszatérés Killybegsbe című, lenyűgöző regényében dolgozta fel).
Normal Gergely építőkockaként bánik a történelmi utalásokkal: kiszakítja a historiográfiai összefüggésrendszerből, hogy saját (szervetlen) verskompozícióiba emelve, lírai vízióinak alkotóelemeiként használhassa őket. Ám eközben játszik is az olvasóval, a felfejthető történelmi utalások egy olyan elvárási horizontot hívnak elő, melyet a kórházi (illetve a kötet későbbi pontjain a botanikai) tematika azonnal össze is omlaszt. A heterotopikus helyszínekkel együtt a hatalom képviselőinek kiléte is folyamatosan mozgásban van: míg a gyakran ismétlődő „káderek” kifejezés a pártállami időkre alludál, a kötet későbbi ciklusaiban már egy „herceg” is megjelenik az autoritás birtokosaként, miközben az előbbi kód is érvényben marad. Jó példa erre ma inkább ünnepeljünk ciklus két részlete. A negyedik versben a herceg ellenőriz mindent („a herceg birtokolni akarja az utat / összekötni a tereket / körletellenőrzést mindennap”), míg az ötödik szöveg a hidegháború korához kapcsolódó utalásokkal dolgozik (miközben a territórium 1. korábban idézett sorait is átveszi): „a szövetkezet kutyái megkötve / láncaikat csörögetik / ez bábország, pokoli birodalom / vasfüggöny mindkét oldalán / ez létromlás, beszorult madarak / a látóhatáron vibrál a kép / és a szélben csak tátognak ránk / mi kezeltek megtesszük / ürülékünkkel kenjük a cella falát / így telnek napjaink / megannyi immunválasz”. A szerteágazó történelmi utalások arra engednek következtetni, hogy a Körletellenőrzés témája nem az uralom valamely konkrét történelmi változata, hanem maga a fegyelmező hatalom és mechanizmusai. Talán épp erre utal, a kötetben többször felbukkanó „legfelsőbb vezetés” hatalmi instanciájának rejtélyes megfoghatatlansága. Mélyen ironikus s egyben provokatív megoldás, hogy a territórium 3. zárósora („a legfelsőbb vezetés ajánlásával”) lett a kötet mottója.
A nyelvi szerkezeteket áttekintve, az eddigi idézetek alapján is szembetűnő lehet a beszélői én hiánya. A kötet minden verse többes szám első személyt használ. Ez a megoldás a lírai nyelv (részleges) deperszonalizációhoz vezet: a beszélői szubjektum feloldódik a kollektivitásban. Ez a beszédmód látszólag közel áll az avantgárd költészetben gyakori kollektív én nyelvi–retorikai alakzataihoz. Ám a (forradalmi) avantgárd költészetben — ez már Kassák Mesteremberek című versében látható — legtöbbször a tömeg politikai cselekvőként való színre lépéséről, vagyis egy kollektív szubjektum megképződéséről van szó. A Körletellenőrzés viszont éppen a szubjektivitástól való megfosztottság világát teremti meg: a totális hatalom egyszerre semmisíti meg az egyéni szabadság polgári eszméjét és a kollektív felszabadulás eseményének lehetőségét. A „kezeltek” és „ápoltak” kollektívája nem cselekvő szubjektum, hanem a hatalom normalizáló és fegyelmező eljárásainak puszta objektuma. Ezt a kollektívát az alávetettség mellett a test módosulását okozó, rejtélyes betegség tartja össze.
Foucault egyik előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a míg a leprára hagyományosan negatív módon (a betegek kizárása a közösségből) reagált a társadalom, addig a pestisre a hatalom pozitív választ adott (blokád és karantén, a betegek helyhez kötése és adminisztratív ellenőrzése). Foucault szerint az a hatalmi technika, amely 18. század óta jellemzővé vált Európában, s amely az individuumok helyhez kötésére, ellenőrzésére és fegyelmezésére törekszik, nem a lepra, hanem a pestis kezelési módjának felel meg. A hatalom pozitív technológiája nem kiutasítani kívánja a deviáns vagy beteg egyéneket, hanem alávetni őket a normalizáló fegyelmezés pozitív mechanizmusainak.[1] A Körletellenőrzés változatos helyszínei (melyek mögött a versek láthatóvá teszik a nyomasztó hasonlóságot) legtöbbször a normalizáló–fegyelmező institúciók heterotópiái. A „helyhez kötő” hatalom már a fentebb idézett nyitóversben tetten érhető („sorra azt kérdezik, helyiek vagyunk-e”). A betegség és a folyamatos testi átalakulás maga az ellenőrizhetetlenség, amely szükségessé teszi a hatalmi beavatkozást, ám minduntalan ki is csúszik az ellenőrzés alól.
Vizuális szinten is tetten érhető, hogy a kötet egyik központi témája a tereket felosztó hatalom: a kötet első felében a kerítés a grafikák vezérmotívuma. A képek ötletes megoldásokkal variálják a motívumot, hol a szín, hol annak hiánya láttatja a dróthálót, amely mindig a befogadó és a képen ábrázolt alakok közé ékelődik (mintha éppen erre a helyzetre reflektálna az ébressz fel ha odaértünk ciklus ötödik szövegének sora: „egymást nézzük a dróthálón keresztül”). A kép és szöveg együttes hatása különösen erős a Territórium ciklus 6. darabjában: „csak átutazó turisták vagyunk / benyugtatózott huszárokat figyelünk / a pirulák kizárják az alapzajt / a kezeltek és a cellafal között / kombájnok zsizsegnek / dagad a timföld, és delirál a barakk / ez magasabb szintű speciális szabadság”. A vers sokrétű iróniája ezúttal is aláássa az egyértelmű referencializálhatóságot kereső olvasói automatizmusokat. A versnek a Radnóti Hetedik eclogájára rezonáló, utolsó két sor ad igazán súlyt. Ez az áthallás elemi erővel üti meg az olvasót. A szöveghez remekül illeszkedik a vers mellé állított grafikán a kerítés mögött kibontakozó, Edvard Munch alkotásaira emlékeztető sötét vízió.
A második ciklusban (Az étel kész) a teret uraló hatalom összekapcsolódik a kötet másik legfontosabb motívumkörével, az emberi test poszthumán mutálódásával. Ez a ciklus harmadik szövegében érhető tetten: „pórusainkból tollak bújnak elő / a tábori őrök révületben / a cellaablakból látszik a legelő / […] szárnyaink membránként rezegnek / a szomjúság a hát ívét viszi / az idegrendszer grimaszai / a dns-variáns mint neon vibrál / egykedvűvé tesz minket a gravitáció / a tollakból páfrányok lesznek”. Az idézett részlet második sora („a tábori őrök révületben”) mintegy a visszájára fordítja a fentebb idézett Territórium 6. zárlatának alaphelyzetét (ez az előre- és visszautalásokra építő játék gyakori megoldás a kötetben). A testi átalakulás kimenetele bizonytalan: az ember először madárszerűvé válik (miközben a „membránként rezgő” szárny inkább a rovarokra hasonlít), s csak ezután alakul növényszerűvé. Különösen erős a mutálódó dns-t a neon vibrálásához hasonlító, kulcsfontosságú sor.
A ciklus hatodik darabja az ezúttal könnyebben felfejthetővé tett geopolitikai kódot „könnyedebb” nyelvi humorral vegyíti: „a tankok nem a mi emlékeink / nem a mi harcunk / valahol otthon szovjet utódállam / fertőző viszony a szolgálati lakásban / megmérgeztek, lenyomjuk a torkunk / eszméletlenül boldogok vagyunk / mindenki kacsint, játszik a család / játék határok nélkül”. A kötetben ez az egyetlen pont, ahol hangsúlyossá válik az otthon, a családi élet tere (jellemző viszont, hogy ez a tér sem mentes a hatalomnak való kiszolgáltatottságtól, hiszen a szolgálati lakás az állam tulajdona). A családi élet biztonsága, otthonossága megszűnt, ám a kétértelműséget ironikusan kijátszó sorok („eszméletlenül boldogok vagyunk”; „játék határok nélkül”) azt is nyitva hagyják, hogy a játék még ebben az esetben is hordozhatja a territoriális hatalmi logikák alóli felszabadulás lehetőségét. A vers korábbi szövegváltozata dalszövegként szerepelt a már említett Orbondonor zenei project Gyors leszek című albumán (az étel kész 2. és a botanikus naplójából 7. szintén szövegszerűen kapcsolódik az album dalaihoz).
A kötet másik központi motívumköre, vizuális szinten is, a növénnyé alakuló emberi test. E téma, grafikai szinten a kötet második felében válik uralkodóvá, átvéve a dróthálók helyét. A legfőbb inspirációt minden bizonnyal la Mettrie Az ember mint növény című esszéje jelentette, melyben a francia orvos–filozófus az emberi (és állati) test működését kiterjedt botanikai hasonlatok segítségével írja le (hogy aztán a szervezetek különbségeire is rámutasson). Az emberi test nemcsak a versszövegekben, hanem a képeken is folyamatos változásban van, mindig új alakban jelenik meg. Normal Gergely a popkulturális utalásoktól sem riad vissza, az embernövényi alakokat bizonyos pontokon a szuperhős-képregények ikonográfiai megoldásaival ábrázolja. A növényi átalakulás kulcsszövege a Kijárási tilalom első része, mely a testi transzformációt olyan folyamatként mutatja meg, amely a teret felosztó hatalomtól való függetlenedés lehetőségét hordozza: „az üres őrtornyok felett rózsaszín ég / mélyen bennünk lakoznak a színek / szemhéjaink alól csomókká burjánzik a mag / nap felé fordulunk, lábaink a patakban / erre a világra születtünk, lenyűgöznek fényei / kikopnak belőlünk a hormonok / körmeink és hajunk fotoszintetizál / a hangosbemondó nyugalomra int / de fülünk már más tartományt érzékel”.
Szintén kulcsszöveg a botanikus naplójából ciklus hatodik darabja: „az ápoltak nem érzik a botanika súlyát / de az eredmény dokumentált / mindig hasznos energia szabadul fel / így szól a növényi krónika / krízishelyzetben felszabadulunk / majd a főkertész átoltja / precízen teremt, de hanyagul tartja fenn azt / a mi mennyországunk a flórák birodalma”. A főkertész figurája szintén hatalmi figuraként értelmezhető, különösen ha la Mettrie esszéjével olvassuk össze a szöveget: „Hát nem úgy nyesegetik az embert is […], mint a fát? […] A szép embereknek az a csodás erdeje, amely Poroszországot beborítja, az elhunyt király gondozásának és ápolásának eredménye.”[2] A test folyamatos mutációja, átalakulása ugyanakkor a teret ellenőrzése alatt tartó hatalom alóli felszabadulás lehetőségét teremti meg: „ha odakint minden fel van parcellázva / sejtjeink új rendszert álmodnak” (ébressz fel ha odaértünk 4.). A felszabadulás a kötet záró ciklusában (ma inkább ünnepeljünk) spirituális élményként érkezik el (a versek ezúttal is komplex utalásrendszert mozgatnak, egyszerre építve a kereszténység, a hinduizmus és az iszlám elemeire). A metafizikai dimenzió megnyitását előlegezik a kötet korábbi pontjain megbúvó, rejtettebb biblikus allúziók.
A Körletellenőrzés legtöbb verse — bár nem mindegyik — szervetlen kompozíciókkal dolgozik. Peter Bürger szerint az avantgárd megsemmisíti a klasszikus művészet organikus műeszményét, mely a részek és az egész egységére épült, s ehelyett emancipálja a részeket az egésszel szemben, montázsszerűen kapcsolja össze egymással a valóságtöredékeket, így teremtve meg a szervetlen műalkotás elvét.[3] Normal Gergely sikerrel alkalmazza ezt az eljárást. A versépítkezés leghangsúlyosabb eleme a sor, a kötet legtömörebb és legerősebb szövegrészeiben minden sor egy újabb vízió. Néhány példa kiváló sorokra: „a látóhatáron beszorult madarak vibrálnak” (műszakváltás 2.); „a falon fecskék lógnak, mi a tehenekben ülünk” (a botanikus naplójából 5.); „a borotvált majmok elhozzák az örök vákuumot” (ma inkább ünnepeljünk 1.). Vannak azonban gyengébb pontok is a kötetben, mint a territórium 5. („ha saját traumára vágyunk / eleven csöndre találunk”), az ébressz fel ha odaértünk 7., illetve a műszakváltás 1. és 5., ahol a szervetlen technika öncélúvá és üressé válik. E poétika gyenge pontja, hogy viszonylag kevéssé tudja kihasználni a nyelv materialitását és hangzóságát. Abban a tekintetben pedig kevésbé radikális az avantgárdnál és neoavantgárdnál, hogy nem függetleníti a jelölőt a jelölttől.
A szövegek mellé állított QR-kódokról beolvasható, a Reisebüro86 név alatt elérhető zajzenei kompozíciók erős atmoszférateremtő képességgel bírnak, nagyban hozzájárulva a kötet nyomasztó hangulatához. A zörejek, zajok, rejtett dallamok és ritmusok sokszor eredményeznek meditatív, ambientes kompozíciókat. A zeneművek közül a badlands.data albumon szereplő, kísérteties II. track, illetve a cosmic circumstances nr. 4893 albumon megjelent, kellemes dallammal induló, kakofóniába forduló SSSS című dal volt számomra a legemlékezetesebb, de szeretném kiemelni az a hereditary monarchy album II. movement című számát is, amely — legalábbis fülhallgatón hallgatva — nehezen elviselhető sípolást alkalmaz. Erősségnek látom, hogy az alkotónak van bátorsága irritálni a befogadót, fájdalmat okozni és kizökkenteni. Bürger megállapításait kiterjesztve megkockáztatható, hogy ezek a zeneművek maguk is szervetlen, posztavantgárd kompozíciók. A dalok közzétételi dátumai (2013–2017) arra engednek következtetni, hogy a zeneművek korábban keletkeztek, mint a szöveg, és utólag kerültek a versek mellé.
Az intermedialitás azonban nem egyszerűen azt jelenti, hogy a zajzenék puszta hangulati aláfestésként szolgálnak, hanem azt is magával hozza, hogy a szövegek is kapcsolódnak a zeneművekhez. Szembetűnő, hogy a versek milyen gyakran szerepeltetnek különböző auditív hatásokat. Néhány példa: „fogainkon dobolnak / […] / múlhatatlan, teátrális szólamok / atmoszférikus zajok” (az étel kész 7.); „parányi fémlemezek csilingeltek a mederben / egyre halkuló monoton ciripelés” (a botanikus naplójából 1.); „ebben a zűrzavarban is összhangot keresünk / hogy megszólaljon a formamentes hangzat” (ébressz fel ha odaértünk 3.). Az emberi beszédhang is gyakran zajként, értelmezhetetlen benyomásként érzékelhető. A kezeltek/ápoltak hangja több ponton állatiassá, kutyaszerűvé válik (ezt fontos összekapcsolni azzal, hogy a láncaikat csörgető, egy-egy térdarabot őrző kutyák képei szintén ismétlődő motívumot jelentenek): „mi kitartóan morgunk a látogatókra” (territórium 1.); „az ápoltak csaholnak” (ébressz fel ha odaértünk 6.). Az emberi hang más pontokon is elállatiasul, például az étel kész 10. mellbevágó soraiban („megszoktuk a turbinák zaját / kukákban a csecsemők morgását”) és a ma inkább ünnepeljünk 4-ben („a fogvatartottak vartyognak, mint a sirályok”).
A Körletellenőrzés komplex intermedialitása és rizomatikus építkezése kihívást állít a befogadó elé. A látomásos képek egymásra építése a tudatalatti asszociatív logikájához illeszkedik (a versek szövegszinten is gyakran utalnak módosult tudatállapotra, illetve a tudatalattihoz való kapcsolódásra, de az alantas/felettes gyakori említései is könnyen értelmezhetők pszichoanalitikus utalásokként). Orcsik Roland értő fülszövege, rövidsége ellenére is sok támpontot nyújt az érdeklődő olvasó számára. Megállapításaival csak egy ponton szeretnék vitatkozni. Véleménye szerint „[a] Körletellenőrzés a felügyelet és büntetés posztszovjet korszakának generációs könyve, látlelete […].” Ezt a kijelentést leginkább történelemfilozófiai szempontból vitatnám (eltekintve a generációs kötet címke esetleges ürességétől). A posztszovjet korszak ugyanis, legalábbis Közép-Európában, nem a felügyelet és büntetés korszaka. Deleuze egy látnoki esszéjében[4] már 1990-ben rámutatott arra, hogy a Foucault által oly plasztikusan leírt fegyelmező társadalom (mely a gyár, a börtön, az iskola zárt terei köré szerveződött) a 20. század második felében válságba került, hogy átadja a helyét az új típusú, ellenőrző társadalomnak, ahol az intézmények immár egyetlen organikus korporáció részei, s ahol a hatalom hálózatos és kibernetikus módon szerveződik. Innen olvasva a művet, úgy látom, hogy a Körletellenőrzés inkább az uralom múltbeli formáit tematizálja (ez persze nem von le semmit vízióinak erejéből). Bár a fülszövegben szereplő idézet kiemelése („a tankok nem a mi emlékeink”) ezt sugallhatja, mégsem gondolom azonban, hogy a kötet tétje a kortárs emlékezetpolitikai háború frontvonalainak átrajzolása lenne. A kötet igazi tétje szerintem abban rejlik, hogy tud-e a befogadót megrázó, elemi erővel ható víziókat építeni, melyek akár a hatalomhoz (beleértve a fegyelmező és ellenőrző típust is) való viszony újraértékeléséhez is vezethetnek. A Körletellenérzés megteremti ezeket, a többi a befogadón múlik.
[1] Michel Foucault: A rendellenesek. Előadások a Collège de France-ban, ford.: Berkovits Balázs, L’Harmattan, Budapest, 2014, 59–61.
[2] Julien Ofray de la Mettrie: Filozófiai művek, ford.: Horváth Henrik–Zigány Miklós, Akadémiai, Budapest, 1968, 217.
[3] Peter Bürger: Az avantgárd elmélete, ford.: Seregi Tamás, Universitas Szeged Kiadó, Szeged, 2011.
[4] Gilles Deleuze: Utóirat az ellenőrzés társadalmához, ford.: Ivacs Ágnes = Buldózer. Médiaelméleti antológia, szerk.: Sugár János, 1997, https://mek.oszk.hu/00100/00140/html/01.htm (utolsó megtekintés: 2021. 09. 17.).