A legutóbbi spanyolos Kikötői Hírekben arról szóltam, hogy a pandémia az irodalmi díjak kiosztására is negatív hatással volt, és lám, azóta még egy díjra fény derült: az uruguayi Cristina Peri Rossi kapta a Premio Cervantest. A Spanyol Királyi Akadémia által 1976-ban alapított rangos elismerés – melyet a sajtó nemes egyszerűséggel a spanyol Nobel-díjként emleget – egy nagy presztízsű életműdíj. Mivel az előző két évben két spanyolországi költőt, a katalánul alkotó Joan Margaritot és a spanyol nyelven író Francisco Brinest jutalmazták (sajnos mindketten idén hunytak el), várható volt, hogy 2021-ben a zsűri egy Amerikából származó spanyol ajkú író mellett teszi le a voksát. Az viszont sokakat meglepett, hogy Ida Vitale 2018-as díjazása után ismét egy uruguayi szerzőt választottak.
Meglepetés ide vagy oda, mindenképpen érdemes megismerni az 1941-ben, Montevideóban született Cristina Peri Rossi műveit. Magyarul sajnos igen keveset, csupán két novellát és egy esszét olvashatunk tőle. Természetesen nem maradhatott ki a Huszadik századi latin-amerikai novellákból, ahol a „Madame Ivonne” című elbeszéléssel szerepel (ford. Gajdos Zsuzsanna), a Műhely folyóiratban pedig a nyúlfarknyi „Gyökértelenek” jelent meg (ford. Báder Petra). Egyik híres esszéje, a „Hiszen annyira szeretjük Juliót” (ford. Orbán Eszter) a Nagyvilágban olvasható; a cím egyszerre utal jó barátjára, Julio Cortázárra – akiről később könyvet is írt – és az argentin szerző „Hiszen annyira szeretjük Glendát” című novellájára.
A gyér hazai reprezentáció azt sugallhatja a spanyol nyelvű irodalmakban kevésbé járatosak számára, hogy talán nem élvonalbeli szerzőről van szó – pedig épp az ellenkezője igaz. A Cervantes-zsűri értékelésében például ez olvasható: „korunk egyik legnagyobb hatású irodalmi hangja, aki számos műfajban bizonyította tehetségét. Cristina Peri Rossi irodalma folytonos kutatási és kritikai praxis, mely során az elkötelezettségtől sem riad vissza, hiszen a jelenlegi közbeszéd olyan kulcsfontosságú témáival dolgozik, mint a nők helyzete vagy a szexualitás. Életműve hidat épít Ibér-Amerika és Spanyolország között, miközben a XX. század száműzetéseinek és politikai borzalmainak is emléket állít.” A spanyol-amerikai irodalom történetéről írt könyvében Scholz László egyetlen mondatba tömöríti az uruguayi szerző írásművészetének jellemzőit: „éles nyelvű újságíró, szenvedélyes költő és rutinos elbeszélő, aki műveiben a nyilvánvaló társadalmi-politikai elkötelezettség mellett főleg a szerelem és az erotika korlátaival és szabadságával foglalkozik.”
Peri Rossi olasz bevándorlók gyermeke, majd 1972-ben politikai okok miatt – miután nyíltan kritizálja a hatalmi rendszert, és az éppen feltörőben lévő rezsim szemében tüskeként megjelenő Marcha és El Popular hetilapokban publikál – ő maga is emigrációra kényszerül. Két évet tölt a szintén diktatórikus Spanyolországban, aztán amikor Franco és az uruguayi Juan María Bordaberry szorosabb együttműködésbe kezdenek, Peri Rossinak ismét menekülnie kell. Julio Cortázar segítségével Párizsba utazik, ahonnan csak 1975-ben tér vissza Spanyolországba. Ekkor megkapja az állampolgárságot, letelepszik Barcelonában, és soha nem tér vissza a már demokratikus Uruguayba. Egy 2005-ös interjúban a következőképpen nyilatkozott erről: „Amikor véget ért a diktatúra, rádöbbentem, hogy tizennégy éven keresztül hiányzott – szörnyen hiányzott – Montevideo, és én visszamehettem volna, de nem akartam, hogy Barcelona is ennyire hiányozzon. A honvágy mindig ugyanolyan, abból csak egyféle van. Ráadásul az ember nem jó kedvében emigrál, hanem azért, mert menteni akarja a bőrét, én pedig úgy gondolom, hogy […] egy akaratlan cselekedetet nem feltétlenül kell, hogy a visszatérés, azaz egy másik akaratlan cselekedet kövessen. Igazi visszatérés egyébként sem létezik, mert a régi idők világa már odaveszett.”
Nem csoda hát, hogy Cristina Peri Rossi élettapasztalatai, az emigráció és a társadalmi-politikai elkötelezettség írásművészetében is fontos szerepet játszanak. A szülőföld iránti sóvárgás, a kiábrándultság tematikus elemként inkább költészetére jellemző, és mindig kiegészül egy erős női hanggal. Olykor egészen köznyelvi stílusban ír a száműzetés okozta magányról és Uruguay történelmének egyik legsötétebb korszakáról. Ezek a témák verseiben a testiséggel és az erotikával egészülnek ki. A versforma elbeszélői műveibe is beszűrődik. Ám nem csupán a műfaji határokat kérdőjelezi meg: a bűntudattól mentes szexualitás és az egyén nagyfokú szabadságának ábrázolásával a társadalmi normákat, hagyományokat, és áttételesen a fennálló politikai rendszert és az azáltal működésbe hozott erőszakot is keményen kritizálja. A neves uruguayi irodalomtörténész, Hugo J. Verani is amellett érvel, hogy Peri Rossi egész életművét a teljes szabadság eszméjének szenteli, és éppen azért demitizálja a fennálló nyelvet, a morált és a tudatot, hogy megszabadítsa ezeket az uralkodó társadalmi vagy ideológiai berögződésektől.
Első műveit – egy regényt és két novelláskötetet – még kiadhatta Montevideóban, de a hetvenes-nyolcvanas években tiltólistára került az egész országban. Az El libro de mis primos [1964, Unokatestvéreim könyve] előrevetíti későbbi könyveinek főbb jellemzőit. Első regényében egy család történetét tárja elénk, méghozzá gyermeki nézőpontból. De nem csupán emiatt újító a szöveg: a család története teljesen széttöredezik, talán össze sem tudnánk foglalni, hogy pontosan mi történik velük, így az események háttérbe helyezésével az ok-okozati összefüggések teljes mértékben követhetetlenek lesznek. Az akár önálló narratív elemként is értelmezhető történet-töredékeket nem fűzi össze semmilyen logika, látszólag véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz. „Én soha nem egy témából, anekdotából vagy történetből indulok ki, hanem képekkel vagy hangokkal dolgozom, a kitérők pedig faágszerű mintázatot alkotnak”, vallja írásművészetéről a szerző.
A regényben felbukkanó felnőttek egy kőbe vésett szabályok alapján működő világot képviselnek: a nők fáradhatatlanul ismételgetik mindennapos teendőiket, a férfiak teljes mértékben elhatárolódnak az érzelmektől, a múltban ragadtak. Ezt a rideg nemi és társadalmi rendet csakis a gyermek nézőpontja törheti meg, csakis ő ránthatja le a leplet a felnőttek hamis, kiüresedett életéről. Ez a rendkívül szatirikus szöveg tehát a gyermeki nézőpont által teszi nevetségessé a társadalmi normákat és a hierarchikus viszonyokat, mintegy deszakralizálja a pompás kastélyt birtokló felnőttek hatalmát és a polgári társadalom hagyományos értékeit. A módosíthatatlan, rideg világrend tökéletes ellenpontját szolgáltatja a gyermeki szabadság és kreativitás. Julio Cortázar a következőképpen fogalmazza meg mindezt: „a gyermekek egyszerre tanúi, áldozatai és bírálói azoknak, akik feláldozzák őket, miután életet adnak nekik, tanítják, szeretik, ruházzák őket vagy rájuk parancsolnak […]. És azzal, hogy a gyermekek lerántják a leplet a felettük uralkodókról, a valóságot is kigúnyolják.” A gyermek tehát mindig a szabadságot jelképezi Peri Rossi műveiben: ő az egyetlen, aki valóban szabad, aki még nem „tokosodott” be az értelmetlen társadalmi normákba, aki feszegetni meri a határokat.
Az emigráció előtt írt novellái is egy szétesőben lévő világról és világrendről tesznek tanúbizonyságot. A Los museos abandonados [1969, Elhagyatott múzeumok] című kötetben is vissza-visszaköszön az első regényben szereplő gyermeki nézőpont, de leginkább az erotika dominál. A „Los juegos” [Játékok] – a szerző egyik legnagyobb sikert aratott elbeszélése – is az utóbbi témát dolgozza fel. A játék abban áll, hogy a két szereplő (Ariadna, azaz Ariadné, és az elbeszélő) mezítelenre vetkőznek, majd miután ruhát vagy páncélt öltöttek, kezdődhet a bújócska, és a nyertes bármilyen büntetést kiszabhat a másikra. A testi gyönyört üldöző pár ügyet sem vet a múzeum berendezésére és emlékeire, a múlt romjaira: ezek már nem bírnak esztétikai értékkel, helyettük sokkal fontosabb az új játékok, az új történetek kitalálása. És bár egyetlen utalást sem találunk az uruguayi történelmi-társadalmi kontextusra, a sorok között mégis végigfut az elhagyott múzeum allegóriája: a múltban ragadás, a fejlődés hiánya, a sterilitás, melyet tökéletesen ellenpontoz az érzékiség, a teljesen szabadon gyakorolható erotika.
A Peri Rossi életművével foglalkozó irodalomtudósok gyakran foglalkoznak a nyelvhasználat és a szexuális felszabadultság kapcsolatával. Ahogy az első regényben, a „Los juegos”-ban is azt láthatjuk, hogy az elbeszélés olykor áthágja a műfaji határokat, a próza átcsap versformába, majd visszatér. A halmozásra, a főnevek és jelzők túlburjánzására építő barokkos nyelvezet élvezete a test élvezetével állítható párhuzamba: „Én továbbra is úgy játszottam a nyelvvel, mint egy szoborral. Szerettem megsimogatni a kontúrjait, megérintettem, végignyaltam az oldalát, úgy ittam, mint a mézet”, vallotta egyszer az uruguayi szerző.
Írásművészetének csúcspontja a La nave de los locos [Bolondok hajója] című regény, mely 1984-ben jelent meg Barcelonában. Igen, a címről rögtön beugorhat Bosch festménye, amely ugyanakkor a német irodalom egyik nagyja, Sebastian Brant könyvéből ihletődött. A bolondok hajója az emberi gyengeségeket vonultatja fel, és a bolond figuráját felhasználva állít görbe tükröt az emberiség elé. A címválasztás és a szöveg egyik központi elemét alkotó kép, a gironai katedrális a Teremtést ábrázoló falikárpitja is arra utal, hogy érett prózájában Peri Rossi is kitágítja a képet: az foglalkoztatja, hogy a történelmi-politikai helyzet vagy a társadalom hozzáállása mögött milyen általánosan emberi jelenségek munkálkodnak. Ebben a regényben a tengeri utazás lép az elhagyott múzeumok helyére, a hajózással járó szabadság ellenére minden állomáson ugyanazzal találkozunk, mintha nem is utaznánk igazán: társadalmi igazságtalanságok, önkényes döntések irányítják a szereplők sorsát. Az első regényhez hasonlóan a La nave de los locos is töredezett szerkezetű, látszólag mellőzi a logikát: egyfajta álomvilágban járunk, ahol a benyomások, a képek dominálnak.
Peri Rossi modern formába önti Brant középkori szatíráját, ám sokkal hangsúlyosabb lesz nála az idegenség, az emigráció és a magány, melyet a főszereplő, Equis – azaz Iksz – alakja jelképez: akárhova is érkezik, ő az „idegen”, a „külföldi”, a „bolond”. Megkísérli feltárni a dolgok jelentését, rendszert próbál teremteni a káoszból – ahogy az olvasó is navigálni próbál a széttöredezett struktúrájú regény részei között. De a nehezen követhető, álomszerű, sokszor elvont képeket felsorakoztató szövegrészletek között fel-felbukkannak olyan elemek, melyek elénk tárják a diktatúra borzalmait, a száműzés okozta magányt és kétségbeesést. Kulcsregénye után Cristina Peri Rossi kiadott műveiben – melyek közül kiemelkedik a Solitario de amor [1988, Magányosan a szerelemben] – a korai prózából ismert motívumok és elbeszélői technikák dominálnak.
Irodalom:
Ministerio de Cultura y Deporte, Premiados – Premio Cervantes.
José Miguel Oviedo: Historia de la literatura hispanoamericana 4. De Borges al presente, Madrid, Alianza, 1995.
Aina Pérez Fondevila: Del deseo y sus accesos: una entrevista a Cristina Peri Rossi, in Lectora: Revista de Dones i Sexualitat, 2005/11, 181-194. o.
Cristina Peri Rossi: Gyökértelenek, ford. Báder Petra, in Műhely, 2014/Idegenség, 207. o.
Cristina Peri Rossi: Hiszen annyira szeretjük Juliót, ford. Orbán Eszter, in Nagyvilág, 2004/12, 977-983. o.
Cristina Peri Rossi: La nave de los locos, Barcelona, Seix Barral, 1984.
Cristina Peri Rossi: Madame Ivonne, ford. Gajdos Zsuzsanna, in Huszadik-századi latin-amerikai novellák, szerk. Székács Vera, Budapest, Noran, 2008, 565-568. o.
Scholz László: A spanyol-amerikai irodalom rövid története, Budapest, Gondolat, 2005.
Hugo J. Verani: Una experiencia de límites: la narrativa de Cristina Peri Rossi, in Revista Iberoamericana, 1982/118-119, 303-316. o.