felcsendül a vasúti hangosbemondó, amint sziluetted
a harmadikon közlekedik, jobbnak látom a megkopott
emlékekkel hátrálni és a szeplőiddel etetni a galambokat.
mellettem kiskölyök futkároz, a máv szignálját
dudorássza, a féklakatos térdeimet kocogtatja, vajon van-e
benne még annyi reflex, hogy le ne pottyanjak a peron pereméről.
ahogy fölkapaszkodnak a szagok, lepukkant illemhelyiség intrikái,
nincs mit tennem: veled együtt, akár a sorompókezelő-bódéban
kiáztatott smackleves, belém duzzad a táj.
háttérben az égbolt csuklik, rozécseppeket csigáz rá egy rakodó-
munkás, restiben koccintanak az egészségére a vasúti alkalmazottak,
jó napot, mondják, majd garatig húzzák a záporfelhőket. rezzenetlenül
zakatolnak a vonatablakos centik, a kilométerekké nyújtott utasmagány,
rohannak a jegyellenőrök is, elbliccelik a perceket, egyikük táskájából
előkerülnek a májkrémes szendvicsek.
így várakozom, összesűrűsödött korszakokkal a sárbogárdi nihilben, mint
cirkumpoláris csillagképek, melyek nem borulhatnak a horizont hóna alá,
minden áldott nap a forgástengely lövészárkában a megszédült objektumok,
így állandósul a visszavonhatatlan múlt idő a sínszálakon.