Habár első regényről van szó, Bakos Gyöngyi kötetének hangja mégis folytatólagosnak tűnik, beágyazódik abba a kortárs irodalmi szövegtérbe, amely a maga sajátságai mentén egy jellegzetes létállapotot igyekszik reflektálttá tenni, amelynek meghatározó jegye a sodródás. A kiábrándult ráhagyatkozás ismerős lehet például Potozky László, Hutvágner Éva vagy akár Csobánka Zsuzsa prózájából is, a legfrissebb és legmélyebb kötődést azonban Szaniszló Judit ugyancsak 2020-ban megjelent regényével, a Leli életével kapcsolatban érzem — jóllehet, az a kötet egy jóval érzékenyebben kidolgozott, komplexebb műként tűnik fel, de mind nyelvileg, mind tematikus szempontból illeszkednek egymáshoz. A generációs tapasztalatokon túl mindkét regény női sorso(ka)t jelenít meg, egyfajta kisiklást, a női mivolt csorbulását, sérülését, helyenként hasonló kérdéseket vet(het)nek fel például az egyedülállósággal, a szexualitással, az anyasággal kapcsolatban, és mindkét szövegbe beleíródik a traumatizáltság, olyan múltbéli élményekből származó blokkok, amelyek gátolják az egyéni kiteljesedést. A Nyolcszáz utca gyalog egyik erénye, hogy ez a gátoltság nyelvi szinten is megjelenik, érzékelhető —legalábbis úgy vélem, erre tesz kísérletet a szöveg.
A regény cselekménye töredékes, a könyv végére sem rekonstruálható egy lineáris ív, az egyes fejezeteken belül is különböző korszakokból villannak be jelenetek, nem igazán tudjuk időrendbe helyezni az elbeszélő életének különböző állomásait, de ez valójában nem is lényeges. Éppen előnye a szövegnek ez a szabad, asszociatív mozgás, amely mintha az emlékezés tudati működésmódját lenne hivatott reprezentálni. Ebből a szempontból izgalmas a szöveg, a narratíva leképezi az emlékek áramlását, amelyet nem a véletlen, hanem bizonyos sérülések szerveznek — ez a regény egyik fontos olvasata, ennek mentén válnak valamelyest koherenssé az olykor egyébként indifferensnek ható, akár jellegtelen részletek is. Az elbeszélés jelen idejű, bár világos, hogy ennek ellenére retrospektív a szöveg, hiszen több jelen idő is létezik egymás mellett, így úgy tűnik, mindig a fókuszban lévő, aktuális emlékkép a jelen. A megjelenített eseményeket mindvégig átszövi a gyermekkori visszaemlékezés, a mindenkori jelen folyamatosan visszautal az elbeszélő régmúltjára, amitől nem képes elszakadni. Ezek a képek már-már erőszakosan törnek be a felnőtt nő mindennapjaiba, meghatározzák a döntéseit, viszonyulásait, de érdekes módon még a nyelvhasználatát, kommunikációját is.
A másik kiemelkedő aspektus a sodródás, amely létélményként tárul fel, s jóllehet, valójában nem leválasztható a toxikus gyermekkorról, sőt, a két dolog mély összefüggéseit bontja ki a szöveg. Az elbeszélő egy húszas-harmincas éveiben járó nő, akinek minden gesztusa boldogtalanságot tükröz. Kényszeresen viselkedik, életét fojtó módon meghatározza a kalóriák számlálása, és ebből adódóan a folyamatos testsúlykontroll. Rendszeresen megvonja magától az ételt, amire reflektál is, a falásrohamok azonban már gyakran úgy kerülnek be a szövegbe, mintha nem tudatosulnának, mintha addigra jelentőségét vesztené a cél, amely később természetesen újra a középpontba kerül. Nem meglepő, hogy a testpoétika felőli olvasás újra és újra felkínálja magát. A test egyfajta médiumként tételeződik, nem az esztétikum tárgyaként kerül előtérbe, hanem olyan anyagként, amelynek változásai mélyebb jelentéssel bírnak, leképeznek belső folyamatokat, érzéseket és viszonyokat. Az elbeszélő túlsúlya, valamint elhagyatottsága, kiüresedett élete relációban állnak egymással. Nem képes a maga számára ideálisként kitűzött külsőt megvalósítani, hiszen sodródik, és ennek a fajta elveszettségnek metaforája a saját testtel való végeérhetetlen küzdelem, éppen úgy nincsen kontrollja efelett sem, amiként életének a folyását is képtelen alakítani. A test az uralható és uralhatatlan dichotómiájában létezik, s a fogalompár jelentéstartománya egyre összetettebb módon érvényesül a regény során. Ahogy kérdéses a test természetes szőrösödésének uralhatósága, úgy kérdésessé válik a szexuális értelemben való, végül pedig a hűtlenség kapcsán felmerülő uralhatatlanság is.
Az irányítás elvesztésének problémája mélyen átszövi a regényt. Esetlennek tűnhet a döntés, hogy a különböző fejezetek Ingmar Bergman filmjeinek címeit viselik (például A nap vége, Kígyótojás), számomra többszöri olvasásra sem mutatkozott összefüggés a svédül is feltüntetett — jelen műhöz képest túlzóan dramatikus — címek és a tartalom között, azonban értelmezhető mindez az elbeszélő világában kétségbeesett módon felállított keretrendszer jelöléseként. A végzettsége szerint filmesztétikával foglalkozó bölcsész (banális megoldásnak gondolom a világban elvesző, a társadalmi hasznosság tekintetében feleslegesként feltűnő bölcsész sztereotípiájának aktiválását, mert azontúl, hogy torzított módon közvetíti, egyúttal degradálja a sajátos helyzetben lévő bölcsészetet) ítéleteit is gyakran ezeken a művészeti alkotásokon keresztül rögzíti, úgy tűnik, a biztonság, az ismerősség érzését képesek nyújtani számára, ezekhez való viszonyulásában csillan fel talán valamiféle intimitás, amelynek feltűnő hiánya erősen vezeti az olvasást, sőt talán éppen ez a deficit válik a regény egyik kulcsává.
Izgalmasabb, hogy a nyelvi megformáltság is magán hordozza az uralhatatlanság élményét, a szöveg laza, asszociatív mozgásán túl egyfelől meghatározóak a véletlenszerűnek, önkéntelennek ható gondolati beékelődések, mintha az elbeszélő nem lenne alkalmas (állapotban) az események és élmények összefüggő rekonstruálására. Másfelől jellegzetesek a kifejezetten rövid, erőtlen, diszfunkcionális mondatok, ami az egész szöveget töredezetté teszi, a rövid távolságon belül megvalósuló ellentmondások, valamint ismétlések pedig nyugtalanságot érzékeltetnek — mindez értelmezhető az aktuális létélmény lenyomataként. „Bizonyos időközönként megrázza a csuklóját, zörög az óra, nem nézek oda, hallom. Megrázza, mert odatapad, tapad a bőréhez, kellemetlen érzés. Meleg van, kánikula. Megy a klíma. Nincs olyan meleg. Szemembe süt a nap, elhúzhatnám a függönyt, becsukom inkább a szemem.” (33) A megadás, hogy feladja az élet tevőleges irányítását, hogy önmagát bábszerűvé teszi, folyamatosan közvetített mikroszinten, az egyes mondatok által — a fentebb idézett mondat is ezt tükrözi: megállapítja, hogy valami zavarja, a nap kellemetlenséget okoz, elhúzhatnám, feltételes módban a szó, de ő inkább nem teszi, inkább tűri, kivár, majd valahogyan lesz, esetleg megszokja. Ez az attitűd szervezi mind a cselekmény alakulását, mind a regény nyelvi megvalósulását. „Másfél-két órát beszélgettünk, nem tudom, miről, nem vagyok jó barátnő, sokat bólogatok, ásítanom kell folyamatosan.” (31) „Emberek mellettem, kutyával, hozzáér a lábamhoz, undorodom az érzéstől. Szóljak nekik? Kibírom, majdcsak elmennek.” (28) „Bárki ihat belőle, nincs rajta név. Használja. Szeretnék szólni, de nem teszem.” (21) „Beszél valami vizáról, ami nem tudom, hány éve eltűnt a Dunából. Miért tűnt el? Megkérdezem, de nem igazán érdekel. Nem érdekel a válasz, de mégis figyelek, figyelem, amit mond, azt, ahogy mondja.” (23)
Az utolsó idézet ráirányítja a figyelmet az elbeszélő nyelvvel való kapcsolatának egy másik aspektusára: azontúl, hogy még a narráció is áldozatául esik a sodródás véletlenségének, jellemző egy különös, kihegyezett összpontosítás elsősorban mások (de olykor a saját) szóhasználatára, beszédére. „A süllőnek isteni a húsa. Isteni, ezt a szót használja, nem tanították meg neki, hogy ezt nem mondjuk ételekre.” (23) Ezzel a mindenkori, fenomenológiai értelemeben vett Másik kérdése kerül előtérbe, hiszen a nyelvi odafordulás mögött (a másikra való) ráhagyatkozás érhető tetten. „Bé azt mondta, hogy annyira ostoba ez a nő. Szeretem, ahogy azt mondja, ostoba. Szeretem, ahogy bármit mond, bizonyos hangokat megnyom, váratlan pillanatokban felviszi a hangsúlyt, a végtelenségig lehetne hallgatni, nem lenne unalmas.” (13)
Bár a bensőséges, intim viszonyulás kifejezetten hiányzik az elbeszélő életéből, és központi problémaként áll elő, a nyelven keresztül mintha mégis megélhető volna ez számára. A nyelvhasználat irányában mutatkozó gyengédség a fizikai, a szexualitás értelmében elgondolt gyengédség helyében áll: „Eszembe jut, milyen lenne vécében baszni. […] Egyszer megbeszéltük a Göröggel, hogy hétfőn együtt ebédelünk, és leszopom a vécében.” (31) „Hozzáteszem, hogy heti ötször baszunk, az havonta nagyjából húsz.” (65) „A Görög a számba élvez, utána felolvas nekem egy könyvből. Mindig ezt csinálja, én meg csak tűröm. Jól olvas, jó a hangja.” (85) Megfigyelhető, hogy azzal párhuzamosan, ahogyan az elbeszélő elveszti a saját hangját, annak erejét, amellyel tulajdonképpen saját magát érvényteleníti, önnön akaratát helyezi parantézisbe, miként válik fontossá a Másik hangja — és ez rámutat arra a traumatikus gyermekkori háttérre, amely mindvégig jól kivehetően, kvázi második szálként ott húzódik a regényben. Feldolgozatlan élményként jelenik meg az istenített édesapa hűtlensége, az, hogy ebbe a csalásba gyermekként bevonta az elbeszélőt, akiben a morális összeférhetetlenség nem az apakép törését idézte elő, hanem egy maradandó feloldhatatlanságot, komplexust, egy egészségtelen működésmódot. Az én elveszti a hangját, neki hallgatnia kell, mások hangja viszont rendkívül erős érvényt nyer az életében: mások szava, véleménye, a mások által kimondottak uralkodnak a viszonyulásaiban. „Az is hazugság, ha tudunk valamit, de nem mondjuk el, kérdezem a nagymamát. Az attól függ. Van, amikor jobb hallgatni, olyankor Isten megbocsátja. De mikor jobb.” (45) A hallgatás az anya előtt való hallgatás, aki viszont éppen verbálisan bántalmazza azt, aki titkot őriz előle, hogy megkímélje a fájdalomtól. „Ronda voltál, mondja anyám, már akkor is hosszú volt a tested, vékony a kezed, a lábad.” (83) Egyértelmű a regényben a bűntudat, az elfojtás szerepe, a toxikus családi háttér hatása a jelenre, a szövegnyelv magában hordozza a traumatizáltság jeleit, a szimptómák abúzust sejtetnek, azonban az kevésbé körvonalazódik. Talán túl sok rálátást kapunk a múlt eseményeire, túl sok különböző szempont artikulálódik, amelyek a végén nem mutatnak egységes képet a fiatal nő élettörténetéről. Három fontos viszony rajzolódik ki a töredékekből: az apával, az anyával, valamint a nagymamával való kapcsolat, de ez a három szál valamelyest széttartó: valójában három különböző problémát vetnek fel, nem egészítik ki egymást (csak részben). Például az anya általi érzelmi bántalmazás nyilvánvalóan összefügghet a testképzavarral, de ez meglátásom szerint gyengíti azt a fentebb fejtegetett testpoétikus olvasatot, ami erénye volna a szövegnek, és pszichologizáló olvasatokat implikál — ami némileg zavarba ejtő.
Úgy tűnik, mintha a sodródás állapota a megrekedtség érzéséből fakadna, a múltra való folyamatos visszautalás oka egyfajta gyermeki léttállapot fenntartása (arra tett kísérlet) is lehet. Mindenről a gyermekkor eseményeire, élményeire, az ott átélt tapasztalatokra asszociál, hiszen nem távolodott el attól a sajátos élethelyzettől, amely a szülőktől való függéssel együtt jár. Ez magyarázat lehet azokra a párkapcsolati dinamikákra is, amelyeket a regény bemutat — tulajdonképpen folyamatosan a magánélet részletei tárulnak fel az olvasó előtt, a különböző férfiakkal való kapcsolatok sajátosságai. Kitűnik, hogy mindben azonos minták jelennek meg, mint például az alávetettség, a valódi intimitás, a bensőséges kapcsolódás teljes hiánya, az elhallgatás, vagy egyfajta beletörődött, fásult lemondás a saját igényekről. „Mondhatnám én is, bocsi, használod a bögrém, az az enyém, nem gond, csak máskor kérdezd meg. Felnőttek ilyenekről nem beszélnek.” (21) A fel-felgyulladó akarat valójában egy gyermek akarata, de ezt az energiát minduntalan maga alá is temeti az életgyengeség. „Az edző egyszer azt mondta, ha lefogynék pár kilót, akár versenyekre is elvinne. Nem fogytam le, nem vitt el. Hiába úszok jól, nem az a lényeg, akarni kell. A nyerést, hogy én legyek a legjobb.” (27)
A regény hátsó borítóján a következő szerepel: „folyamatos mozgásban van a szöveggel együtt az olvasó is.” A könyv valóban számos helyszínt vonultat fel, követhetetlenül váltakoznak a városok, és ez a dinamikus kavalkád voltaképpen izgalmas is lehetne — csakhogy a lokális háttér sok esetben indifferens, funkció nélküli marad. A nagyvárosok nem érvényesülnek, jellegtelenül tűnnek fel, a szöveg nem teremt erős atmoszférát ezeknél a leírásoknál, és igencsak ritka, amikor a cselekmény valóban beágyazódik, és fontossá válik a hol, és miért éppen ott? kérdése. „Dénessel Angliában élünk, és nincs tévénk. A sarkon van egy pub, Angliában minden sarkon van egy pub, nem is kell otthonra sört venni, ha inni akarunk, kiugrunk a pubba.” (40) A regény nem él azzal a lehetőséggel, amit a saját maga számára kínál fel, nem teremt habzó, beszédes térközeget — bár talán nem is volt ez cél, és a fülszöveg félrevezető, nem ezt ígérte. „Sörszag.” (40)
Ellenben a belső terek, a lakásbelsők részletesebben kidolgozottak, ráadásul olykor indokolatlanul is: „Tizenegy méter hosszú, három méter széles. Nem biztos, hogy három méter széles, ahogy nézem, többnek kell lennie […]. A fürdőszoba kábé két négyzetméter, középre beállsz, mögötted vécé, előtted mosdó, jobbra mosógép, balra kád. Vécén ülve fogat tudok mosni, kicsit előrehajolok, beleköpök a mosdóba”. (34) Nehéz belátni, hogy az ilyen jellegű leírásokra egy ponton túl miért lehet szükség, mintha mentális értelemben vett elzárkózást, szűklátókörűséget reprezentálnának, amely szó szerintivé válik. Lehet tudatos írói eszköz az, hogy a világra való nyitottság, a befogadóképesség hiánya miatt látunk olyan keveset abból a rengeteg helyszínből, amelyeken a cselekmény végigfut, viszont az aprócska fürdőszobát — akármennyire is untat ez olvasóként — nagyon alaposan feltárja a szöveg. Még ha tudatos döntés is, félresikerült. A szöveg nyomasztóan beszűkül, ami lehet indokolt, amennyiben ekként képes hűen tükrözni az elbeszélő tudati működését, nézőpontját, ugyanakkor ez azzal az áldozattal jár, hogy sokat veszít izgalmasságából, gyakran jellegtelen, a különböző részek hasonlóságuk miatt egybeolvadnak, elveszti élményszerűségét. Ráadásul a regény a saját ötletét később aláaknázza: „Lefekszem a helyemre, eszembe jutnak más kanapék, amiken ültem. Mindig jobb oldalra húzódom. Felcserélhetők a szereplők, a kanapék, a kerület, a lakás.” (97) Egyfelől értjük, hogy ez a felcserélhetőség a sodródó létélmény sajátja, kitűnik belőle, hogy a szereplőnek gyakorlatilag minden mindegy, azonban ezzel még inkább érvényteleníti az olyan részletező leírásokat, amelyek egy-egy lakásra, egy-egy szobára, helyiségre, a berendezés milyenségére vonatkoznak, hiszen elhisszük, hogy ennek az aprólékosságnak súlya van, aztán kiderül, hogy nem, valójában nincs.
A nyolcszáz utca gyalog irodalmi szempontból nem kiemelkedő kötet, az alapötlet nem meggyőző, már túlírt téma ez/témák ezek a kortárs irodalomban. A megvalósítás módját tekintve sem megkerülhetetlen, mindazonáltal kétségtelenül vannak a szövegnek olyan aspektusai, amelyek kivívták az elismerésemet. Továbbá rendkívül izgalmas volna a regényt biblioterápiában alkalmazni, mivel a kötetnek sodró ereje van azáltal, ahogyan a sérülést, a lelki sebzettséget megjeleníti. Nagyon szépen kirajzolódik az a létállapot, amelyet nem árt mindinkább feltérképeznünk, megértenünk, mert a saját élményünk is, és fontos, hogy ez kulturálisan reprezentálttá váljon, hogy előttünk lehessen a boncasztalon kiterítve.