A gyerekkorban kialakult megfelelési kényszert és a tanult viselkedésformákat nagyon nehéz vagy lehetetlen legyőzni még akkor is, ha ez lenne az ember legfőbb érdeke — ez Czakó Zsófia Nagypénteken nem illik kertészkedni című debütáló könyvének tanulsága.
A könyv formailag egy novelláskötet, a szövegek viszont szépen összeolvashatóak, így regényszerű, érinti a fejlődés- és családregény típusait is. Végig ugyanazt az elbeszélőt halljuk, de a történet két szálon fut: felváltva olvassuk a gyermek- és a felnőttkor történeteit. A gyermekkor színhelye a kilencvenes évekbeli Győr, ahol az elbeszélő számára központi figura a nagypapa, aki a rendszerváltás után a konzervatív, jobboldali, vallásos, antikommunista típusa. A felnőttkor tere napjaink Milánója és egy nagycsaládos zajos olasz közeg, a két szál összekötő anyaga pedig több motívumból áll össze az elbeszélőn kívül, akivel egyébként a harmincas évei elején járó, a vidéki Magyarországon felnőtt olvasók azonosulhatnak leginkább.
A szövegek központi témája az, hogy a gyermekkorban kialakult megfelelési kényszer, a görcsös vágy az elfogadásra és a konvencióknak való megfelelés hogyan tükröződik a felnőtt elbeszélő választásaiban, és hogy az otthonról hozott mentalitás, mások elvárásainak előtérbe helyezése milyen leküzdhetetlen módon akadályozza a kontrollszerzést a saját élet felett. Az elbeszélő a család felől, az iskolából, az egyháztól követendő minták özönét kapja, amelytől felnőttként kétségbeesetten próbál szabadulni. Többek között azáltal, hogy kiszakad a vidéki Magyarország közegéből és Olaszországba megy „csodálatos” és „tökéletes”, de számára már elviselhetetlen barátjával. Azonban az idegen kultúrában is nagyon hasonló elvárásrendszerbe kerül, a szabadság megélésére itt sincs több lehetősége.
Az elbeszélőt megkötő minták megkérdőjelezetlen, kiüresedett formák, aminek érzékeltetésére a legfontosabb motívum az egyház és a vallásosság, ez pedig alapvető élménye a gyerekkornak. Az ekkor megtapasztalt vallásosság kimerül a kérdés nélkül betartott szabályokban és naivan felfogott bűnösség fogalmában, a hit megélése nemcsak a gyerek, de a körülötte lévő felnőttek számára is csak egy kötelesség, a legfőbb vágy pedig nem a spiritualitás, hanem a megfelelés (Az elsőáldozás). Ezzel párhuzamos a felnőtt tapasztalat: az elbeszélő a milánói dóm konténerkasszájában vállal munkát, ahol a turistaáradat miatt a hitnek nyoma sincs, de mindenképp megéri, ha valaki hívőnek mondja magát, mert akkor nem kell belépődíjat fizetni. A formaságok tartalom nélküli betartása és a mások véleményétől való félelem jellemző szinte minden emberi kommunikációra és társas szituációra a könyvben, az elbeszélő családjáról és saját viselkedésmódjáról legalábbis mindenképpen elmondható ez. (A kötet címe is ezzel van összefüggésben, a kertészkedés nagypénteken ugyanis a szomszédok elítélő véleményét vonja maga után.) A családon belüli viszonyok, a szülők diktálta elvárások és az iskolai közeg szituációi mind bejáratott recept alapján történnek, amit az elbeszélő felnőtt életében is követ. Csak múltja szereplőivel magában „párbeszédet” folytatva kérdőjelezi meg az otthonról hozott értékeket és rendet, de valós szituációkban nem meri vállalni a konfliktusokat. Az elbeszélő talán egyik legnagyobb lázadása, hogy egy kasszában vállal munkát, és nem egy olyan karriert épít, amit elvárnak tőle, de kiállni emellett sem tud. Ráadásul az olasz élet nem felszabadulás, hanem valójában menekülés, a szabad életforma helyett egy konténerbe zárkózik, amikor rájön, hogy egyik csapdából belekerült egy másikba.
Ugyan a kötet szövegeinek minősége egyenletes, a gyerekkort idéző novellák jobbak, mint a felnőtt elbeszélő szövegei. Élénkebbek, részletesebbek, gazdagabbak, igazán ezek adják meg az alapot a felnőtt én megértéséhez. Az alakok azonban a múltat elmesélő novellákban is eléggé egydimenziósak, kivéve talán a nagypapát, aki a központi szereplője az elbeszélő személyiségfejlődésének. A szereplők egysíkúsága miatt hiányzik az a mélység, ami még inkább a regényszerűség felé tolná a könyvet, de a pár vonással felrajzolt alakok így is képesek arra, hogy érzékeltessék, miért okoz a felnőtt elbeszélőben óriási feszültséget a gyermekkorból hozott minták és a szabadság megélésének ütközése. A gyerekkori novellákból érhető igazán, hogy mi okozza az elbeszélő számára a legnagyobb feszültséget: hiába került egy másik kultúrába, erős minták ott is működnek, amelyek leküzdéséhez ugyanolyan erőt kellene felmutatni, mint az otthonról hozottakkal szemben. A levegőváltozás semmit nem old meg, hiszen az elbeszélő magában hordja a problémát, és ahogy Kati néni ellen, úgy Rosaria néni ellenében is tehetetlen. Módszerei a konfliktus felvállalására, az értelmetlen szabályok kikezdésére, a vitára nincsenek, hiszen a családtagokat is felőrlik az örökölt elvárások (A rágott fülű nyúl), tele vannak személyes és politikai véleménykülönbségből adódó ellentétekkel, amik kibeszéletlenek maradnak, csak veszekedések kirobbantói (Perui pánsíp, A papával nem lehet vitatkozni).
A gyerekéhez képest a felnőtt elbeszélő szövegei pár kivételtől eltekintve igen egyhangúak, több helyen didaktikusak (Barátom anyósa, A talalkozó). Nem sok teret hagy az olvasó számára, hogy maga vonjon le bizonyos tanulságokat, a családtagokkal vagy az olaszokkal vitatkozó belső monológok miatt pedig néha már idegesítően tehetetlennek érezni az elbeszélőt, így egy idő után unalmassá is válik. Valahol egyébként logikus az elbeszélő stílusa: az a belső feszültség, ami a megfelelésnek az eredménye egy folyamatosan zaklatott, dühös belső monológba fut ki, ami viszont szegényesebb, mint a kíváncsi gyermeki nézőpontot reprodukáló szövegek. Együtt is lehetne érezni ezzel az elbeszélővel, de sajnos viszonylag keveset tudunk meg a felnőtt énről, annyit, hogy nem tud megbirkózni, nem is igen tud általában mit kezdeni a környezetével, amiről szintén olyan morzsányi információt kapunk elnagyolt alakokkal, hogy a felnőtt elbeszélő szövege túlságosan magára zárul. Főleg életének legmeghatározóbb szereplője, olasz barátja annyira leegyszerűsített, hogy még azt is nehéz eldönteni, mennyire láthatjuk hitelesnek az elbeszélést. Viszont arra alkalmas, hogy azt megállapítsuk, az elbeszélő a szorongás és az önállóság hiányának érzete miatt csak a saját idegszálait borzolja, és ezen nem is tud túllépni. Vannak benne jó stílusbeli megoldások, például az olaszok tötymörgő, mindenre ráérő mentalitását és a másik élete utáni, már-már indiszkrét kíváncsiságot és túlcsorduló közösségszeretetét leíró szövegrész a halmozott mellékmondatokkal érzékletes. Érezni, hogy az elbeszélőnek elege van, kapkodja a levegőt a felháborodástól (illetve kapkodná, ha valóban kinyilvánítaná a véleményét), és az olvasóra is átragad ez a fajta idegesség (Olasz tempó).
Az olasz kultúrát és mentalitást leíró részek egyébként kiemelkedőek, ilyen a Spenótos lasagne, ahol összemosódik a gyerek és a felnőtt elbeszélő hangja. (A skiccek közösségek és csoportok leírásánál sokkal jobban működnek, mint egyes szereplők esetében, erre példa a Kisvárosi nyugdíjasok is.) A gyerekelbeszélő stílusának megjelenése a felnőtt hang mellett a Rosaria néni figyel című novellában is megfigyelhető, ami jól érzékelteti, hogy a megfelelési kényszer és a mások elfogadása miatti szorongás, a saját, szabad döntések hiánya bármikor képes visszahelyezni az embert a gyermeki pozícióba. A novellák nagy pozitívuma, ami miatt összességében élvezetes olvasni, a humora, ami a gyerekelbeszélő esetében leginkább a naivitásból és a fegyelmezett viselkedés mellett a gyermeki szókimondásból, a felnőtt esetében pedig az iróniából fakad. Mindez a humor pedig feszültséget teremt azáltal is, hogy a kötet szövegeiből nyilvánvaló: a konvencióknak való megfelelés a melegágya a gyerek- és a felnőttkori szorongásnak, ami sötét árnyalatot ad a szövegeknek.
A gyerek- és felnőtt elbeszélő váltakozó szövegeinek fő tétje az önmeghatározás, feltárni azt, ami a múltból meghatároz és előásni azt, ami ezeken a mintákon túl van. Ugyan a szövegek a múltat jól visszafejtik, de a felnőtt elbeszélő az önismétlő kétségbeesésnél nem jut tovább. Mindent, amit a felnőtt elbeszélőről tudunk, a gyerekkor alapján tudjuk, a felnőtt én milyensége pedig nagyjából felfestődik a kötet első felnőttkori novellájában (A dóm kasszása), innentől olyan sok újdonsággal nem szolgál. Ugyan konkrétan nem derül ki, hogy mi történik az elbeszélővel, de igen pesszimista véget sugall (a Lezárások című novellában látja olasz barátjától született jövőbeli lányát, aki érzi, valami nincs rendben, azaz beilleszkedik a rendbe és ugyanazokat a mintákat kapja meg). Ez azt is jelentheti, hogy az öndefiniálás kudarccal végződik: tud arra reflektálni, honnan kapta az önfeladást jelentő mentalitást, de túllépni nem igazán tud rajta, és kétséges, hogy lesz-e irányítása a saját élete felett.