Amikor beköltöztem a kollégiumba, még senki nem lakott a négy férőhelyes szobában. Örültem, hogy én választhatok elsőként ágyat. Nem volt polc, éjjeliszekrény vagy íróasztal, viszont tetszett a nyárfákra néző hatalmas ablak, úgyhogy a hozzá legközelebbi ágyat választottam. Igyekeztem csak a szekrény negyedét elfoglalni, így a ruháim nagy részét végül sosem csomagoltam ki. Nem tudhattam, hogy a bejegyzett szobatársak később sem bukkannak fel, és így pár hétig én leszek a legirigyeltebb bentlakó az emeleten.
Lefekvés előtt berajzoltam a térképen a legfontosabb útvonalakat: kollégium — Tisztiorvosi Szolgálat, kollégium — Idegenrendészet, kollégium — egyetem. Mindegyik útvonalhoz külön cédula tartozott, amin lépésről lépésre feltüntettem minden átszállást, és hogy hol kell jobbra vagy balra fordulni. Amióta majdnem lemaradtam a felvételiről, elhatároztam, hogy nem bízok semmit a véletlenre.
Sokáig hallgattam a folyosói hangokat: csoszogás, nevetés, ajtócsukódás, köhögés, edénycsörömpölés. A szomszéd szobában szólt a zene, csak a basszus hallatszott át, de így is felismertem, hogy Nirvanát hallgatnak. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megkérném őket, hogy hangosítsák fel egy kicsit. Még két órán át forgolódtam, mire rászántam magam, hogy felkeljek, és tényleg bekopogjak hozzájuk. Három lány neve állt az ajtón, a családnevek alapján arra tippeltem, hogy Szlovákiából jöttek. Már percek óta nézegettem a táblát, de csak akkor kopogtam be, amikor egy imbolygó alakot láttam közeledni a konyha felől. Az arca ugyanolyan szürke volt, mint a pólója, és az ujját végighúzta a falon, ahogy az unatkozó gyerekek szokták. Hangtalanul jött, mintha lebegne. Már csak három ajtó választott el minket egymástól, amikor észrevettem, hogy nincs rajta cipő. Egy lány végre kinyitotta az ajtót. Amint meglátott, le akarta halkítani a zenét. Nehezen értette meg, hogy pont annak örülnék, ha jobban áthallatszana. Erre mosolyra húzta a száját, de annyira lassan, hogy inkább vicsorgásnak tűnt. A szája és a szemhéja ugyanolyan árnyalatú vörösre volt festve. Intett, hogy menjek be.
Tömény füstölő szag volt, a félhomályban legalább tizenöten ültek a földön. A legtöbben fel se néztek, amikor beléptem. Valaki mégis odébb húzódott, hogy én is elférjek. A kör közepén felhalmozott mécsesek, csikkekkel teletömött hamutartók és chipszes zacskók között alig fért el a lábam. Néhányan csukott szemmel ültek, az ágy szélének támasztott fejjel, mások álmatagon bámultak valamit a plafonon. Először azt hittem, miattam hallgattak el, de aztán rájöttem, hogy nem erről van szó. Mindenki úgy tett, mintha egyedül lenne. Ehhez könnyen tudtam volna alkalmazkodni, ha nem ülök olyan kényelmetlenül. Velem szemben a törzsfőnök terpeszkedett: indián arcél, lófarokba kötött haj. Mélyen ülő szeméről nem lehetett megállapítani, hogy nyitva van vagy sem. Beleszívott a cigijébe, elégedetten bólintott. Még a tokája is méltóságteljesen buggyant ki az álla alól. Három szám volt hátra az albumból. Úgy döntöttem, azt még megvárom, aztán visszamegyek a szobámba.
*
Az első hetem azzal telt, hogy a szépen felrajzolt útvonalaimon cikáztam ide-oda. Mindenhol csak aluljárók, és ha egy pillanatra megtorpantam, hittérítők, koldusok, közvélemény kutatók, vagy terméktesztelők csaptak le rám. Ők voltak az első anyaországi ismerőseim: fűszeres illatú Krisnások, pedáns Jehovisták, akik egy osztálytársamra emlékeztettek, aki nem volt hajlandó pionír nyakkendőt hordani, az ázsiai evangelizáló a Nyugatinál, aki úgy énekelt magyarul, ahogyan én fújtam az angol slágerek halandzsaszövegét gyerekkoromban, a dadogó fiú, aki mindig a Jelenések könyvét skandálta a Ferencieken, az utcazenész, aki vízzel töltött befőttesüvegeken az Örömódát játszotta. A fortyogó aluljárók időnként kivetettek magukból a város egy-egy pontján: a Tisztiorvosi Rendelőben, ahol igazolták, hogy nem vagyok AIDS-es, szifiliszes, kolerás és leprás sem, vagy a Hengermalom utcai Idegenrendészeten, ahol mindig egy szép sárga úthengert képzeltem az irodaajtók mögé, és közben annyira álmos voltam, hogy az automatában készített négy fotó közül egyiken sem volt nyitva a szemem, vagy a bölcsészkar külföldiekért felelős tanulmányi előadója előtt, aki figyelmeztetett, hogy a „nappali tagozatot” két ’pé’-vel írják. Azt mondta, ezt mindenki eltéveszti, aki nem magyar.
Aztán egész hétvégére partra vetődtem a kollégiumban. A többiek hamar lebeszéltek róla, hogy megnézzem a várat, a Halászbástyát vagy a Szépművészetit. „Nem vagyunk mi turisták”, mondták megvetően. Így inkább azt figyeltem, hogyan halmozódik fel bámulatos gyorsasággal a szemét az A és a B épület közötti folyosón, és hallgattam, hogy valaki huszadjára teszi be a zenegépbe ugyanazt a Tankcsapda-számot: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekbe’, mondd csak, melyik ajtón menjek be.” Örültem, hogy nekem is van már hová bekopognom, hogy néha rám köszön egy-egy ismerős, és már nem nézek értetlenül, amikor a büfés néni szenyának nevezi a szendvicset, üccsinek az üdítőt, miközben egész nap arra panaszkodik, hogy minden mennyire gáz.
A következő hétfőn a vörös szemfestékes lány a szomszéd szobából bekopogott hozzám. Azt mondta, öltözzek gyorsan, mert fél óra múlva megyünk tapsolni. Nem értettem mit akar, mégis engedelmeskedtem. Már majdnem leértünk a kijárathoz, amikor megtorpant, és bemutatkozott. Mintha mindig is tudtam volna, hogy csakis Lilinek hívhatják. Útközben mondta el, hogy statisztálni fogunk egy tévéműsorban. A munkát az az indiánszerű srác közvetítette, aki legutóbb szemben ült velem a néma buliban. Kiderült, hogy tényleg ő a kollégium törzsfőnöke. A délszláv háború elől menekült Magyarországra, és büszke volt rá, hogy az NDK-westernekből ismert Gojko Miticsre hasonlít. Lili szerint már több mint egy éve nem hagyta el az épületet, mégis nála lehetett beszerezni nagyjából mindent a hamisított BKV-bérlettől, a zárjegy nélküli cigarettán át a drogokig, és ha valakinek éppen nem volt pénze, még diákmunkával is ki tudta segíteni.
A kollégium mögötti utcán mentünk, törmelékkel borított foghíjtelkek, és romos bérházak között, aztán egy gyommal benőtt térség következett, mintha már nem is a városban lennénk. Már jó ideje gyalogoltunk a senki földjén, amikor föltűnt a nagy szürke kockaépület, ahol a tévé működött. A stúdióban amfiteátrumszerűen elrendezett székeken ültünk. Egy darabig alig láttam valamit az erős reflektorok miatt, de aztán feltűnt, hogy sok a kollégiumból ismerős arc. Lent a színpadon három pulpitus állt, mögöttük sárgán világított a műsor címe: Jogi guru. A hangosbemondón ismertették, hogy mi a dolgunk: üljünk egyenes derékkal, és nézzük érdeklődve a színpadot. Ha a műsor címe fölött a „taps” felirat világít, akkor tapsolni kell, ha a „nevetés” akkor pedig nevetni. Gyerekkoromban több pártünnepségre is kivezényeltek már tapsolni és zászlót lobogtatni, Ceausescu egy látogatása alkalmából még a címert megjelenítő gyerekcsapatba is beválogattak. Abban viszont nem voltam biztos, hogy képes leszek-e ok nélkül nevetni, ha arra kerül a sor.
Felhangzott a szignál, a bírói talárt viselő műsorvezető ütemes léptekkel jött be, aztán beinvitálta az alperest meg a felperest játszó színészt. Valami végrendeletről volt szó, de nehezen lehetett követni, min vitatkoznak, mert a színészek gyakran belezavarodtak a szövegbe, folyton újra kellett venni egy-egy részt. Végig attól féltem, hogy mikor villan fel a nevetés felirat. Nehezen tudtam elképzelni, milyen vicces dolgot mondhatnak majd a színészek, azt leszámítva, hogy eleve nevetséges volt, ahogy minden taglejtésüket túljátszották, mintha operettben lennének. Már meg sem próbáltam követni a történetet, megfájdult a lábam a sok üléstől, a harmadik óra után pedig már alig bírtam egyenesen ülni, de még igyekeztem érdeklődő arckifejezéssel nézni a színpadot.
Pár perc múlva megint az aluljárók labirintusában voltam. A négyzet alakú neonok egyre csak süllyednek, annyira szimmetrikus volt minden, hogy nem tudtam kijáratot választani, ezért inkább a mélybe ereszkedtem a mozgólépcsőn. Amikor a metróajtó becsapódott, megkönnyebbülve simítottam hátra a hajamat. Az ujjaim beleakadnak valamibe. Kívül puha volt és nyálkás, mint a káposztalepkék lárvái, de hosszú fullánkja mélyen belefúródott a fejbőrömbe. Próbáltam óvatosan kihúzni, miközben újabb és újabb puha mocorgást éreztem a hajhagymáimban. A Ferenciek terénél már marékszámra tépkedtem ki a férges hajcsomókat, beborították az egész mozgólépcsőt. A kijáratnál ott állt a fiú, aki dadogva hirdette az apokalipszist, egy asszony levendulát kínált molyok és szorongás ellen, egy koldus válláról galambok röppentek fel. Az árkádok alatt valaki még mindig az Örömódát játszotta.
Arra tértem magamhoz, hogy világít a nevetés felirat, és mindenki heherésző hangokat présel ki magából, mire én is rázendítettem. A fejhangú vihogás néhány másodperc múlva mélyebb regiszterbe váltott, már a rekeszizmomból bugyborékoltak fel a hangok, és hahotává öblösödve verődtek vissza a falakról. Hátravetett fejjel gurguláztunk, nyálunk szerteszét fröccsent, aztán mélyen előrehajoltunk görcsbe rándult rekeszizmunkra szorítva tenyerünket, majd megint hátra dőltünk, amennyire csak tudtunk, mintha ki akarnánk harapni egy darabot a reflektorok mögötti feketeségből, aztán megint előre, hasunkat és az oldalunkat tapogatva. Egy pillanatra láttam, hogy Lili szeméből folynak a könnyek, megpróbálta letörölni, de úgy rázkódott, hogy csak még jobban szétkente az arcán a vörös szemfestéket. A nevetés felirat már nem világított, a rekedt hangok mégis megállíthatatlanul gurguláztak a torkunkban, a szánknak nem voltak kontúrjai, nyelvünk hátracsúszott, mintha belülről akarna megfojtani. A rekeszizmunk már nem volt a miénk, kontrollálhatatlanul rángatózott, mint egy kísérleti béka, amibe áramot vezettek. Azt hittem, soha nem fogjuk abbahagyni.