„Majdnem teljesen ez vagyok én”

Melhardt Gergő kritikája Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai című könyvéről (Jelenkor kiadó) az áprilisi Műútból

A nagy alkotások mindig megváltoztatják azokat a kategóriákat és sémákat, amelyekbe amúgy eredendően beletartoznának. Az adott keretek szétfeszítésével műfajuknak nemcsak a hagyományát írják felül és rendezik esetenként radikálisan újra, hanem a formáját, a műfaj megszólalási lehetőségeit is tágítják.

Térey János posztumusz megjelent kötete, a Boldogh-ház, Kétmalom utca is ilyen mű. Abban, hogy hogyan kalibrálja át az olvasása előtti műfaji kódrendszerünket, kulcsszerepe van már az alcímnek is (Egy cívis vallomásai). A birtokos szerkezetbe helyezett „vallomás” a magyar önéletrajz-irodalomból Márait idézi (Egy polgár vallomásai), ráadásul a „cívis” a „polgár” jelentésű latin szó származéka, igaz, ez a szó a mai magyar nyelvben egyedül „debreceni polgár” jelentésben él. De az alcímből Kassákot is kihallhatjuk (Egy ember élete). Közös a három megjelölésben, hogy a szerzői alanyiságot, a szerző nevét egy határozatlan névelő után a társadalmi osztályra vagy csoportra — Kassáknál az ezeken felül álló kategóriára, az emberi fajra — utaló köznévvel helyettesítik, azaz a cím feletti szerzői nevet a csoport képviselőjeként tünteti fel. Ne feledjük azonban e címszerkezet ellentmondásosságát. A vallomás ugyanis — Szent Ágostontól kezdve — nem más, mint olyan egyéni teleologikus életút-elbeszélés, amelyet egyedül a vége, az elbeszélt események hatására elért teljesebb állapot hív életre, tart össze, és ugyanakkor ennek megléte az írás elkezdésének legelemibb feltétele, így — mint kezdet és vég — hitelesíti egyedül az egész konstrukciót és a szöveget. Vagyis a vallomás nem lineáris, hanem alapvetően körkörös gondolati szerkezetet mutat.

„Egy cívis vallomásai” — ez tehát nem azt jelenti, hogy az illető születésétől kezdve a könyv megírásáig cívis lett volna, hanem azt, hogy íráskor a cívis fogalmához képest határozza meg saját identitását. Számot kell vetnie azzal, mit jelent számára a szó: „cívis”, és színre kell vinnie azt, ahogyan ő megérkezik abba a pozícióba, amelyet cívisségnek gondol, de amely pozíciót a számvetés és írás aktusával ő maga hozott létre. Ez a vallomástétel lényege: végigjárni, azaz nyelvileg megalkotni azt az egyszerre mentális és életutat, amelynek végpontjáról az indulás pontja is beláthatóvá és megérthetővé válik. (Teológiai kontextus hiányában is így van ez, mert a retorikai és gondolati mintázatok arra épülnek.)

Nem véletlen, hogy a Boldogh-ház, Kétmalom utca „vallomásnak” hívja magát. Ez a megnevezés alkalmas ugyanis arra, hogy egyfajta szuperműfajként működjön. A Térey-kötet nem önéletrajz, és nem memoár — ezekkel a műfajokkal szerintem nem is igen akar mit kezdeni. Annál többet egy rakás más irodalmi és nem (szép)irodalmi műfajjal.

 

A kötetnek, azt hiszem, két, egyenrangúan fontos és egymással összefüggő fő célja van. A kettő kölcsönösen következik egymásból, de egyenként is hatalmas vállalás. Az egyiket a szöveg egzisztenciális és irodalomtörténeti tétjeként írhatjuk le: feltárni és megírni a Térey János néven ismert szerző pályájának előzményeit, írói identitásának a kialakulását. Ez nem irodalomtörténeti és nem bulvárkérdés, hanem önismereti, szépirodalmi feladatvállalás. (Vallomástétel: vált valakivé, aki tud vallomást tenni, el tudja mondani, hogyan ért el oda, ahol van.) A másik irodalmibb, ha tetszik, műfajelméleti cél: vajon leírható-e érvényes módon ennek a nyilvános szerzői énnek a létrejötte nem önéletrajzként, hanem olyan új formában, amely más szövegtípusok — nevelődési regény, napló, esszé, családregény, helytörténet, krimi, művelődéstörténet stb. — sémáinak állandó egymásba írásaként realizálódik, szinte fejezetről fejezetre újrahúrozva alapképletét, amelynek néhány — később kifejtendő — tematikus csomópont biztosítja búvópatakként szünetmentes folytonosságát.

Hogy a Boldogh-ház a bevettnek és többé vagy kevésbé használhatónak hitt műfaji kategóriák keverékéből valami új, váratlan, korábban nem létező szövegtípus első és egyben mintapéldányát akarja létrehozni, Térey pályájának alapvető szerkezetéből következik. Az az életmű alakulását meghatározó állandó műfajváltás és kísérletezés mutatja ezt, amelynek eredményeképp az életműnek csaknem mindegyik darabja a valamely műfajok között saját maga által vágott metszetben helyezi el magát — de azután ezeket a helyeit sem kezeli állandókként, hanem minden egyes kötetével új ilyen helyeket keres. (A lehetséges rések kitapogatása, majd kitöltése nem erőszakmentes gesztus. A mű esztétikai értékén kívül más nem hitelesítheti.)

A kötet tulajdonképpeni rövid szüzséjét a 2003-ban megjelent Platina-ciklus verse, a Párizs környéki leoninusok egyik sora adja meg: „KÉTMALOM UTCA 17. Mert Budapest biz’ a legvég”. A kezdet a debreceni ház (és minden, amit az asszociál, mindenekelőtt a család és a város); a vég (a költővé válás, a beérkezés, a lehorgonyozás — és, tudjuk, a halál) helye pedig Budapest. A kevert–újjáalakított műfajisággal megírt történet ugyanis mindenekelőtt helyek, terek és az azokra figyelő tekintetek története. Térey olvasói számára ez nem hat újdonságként; az viszont már annál inkább, hogy a terek, városok, épületek, földek és a hozzájuk való viszony leírása a korábbi művekhez képest még invenciózusabb módon fűz egybe eltérő megszólalásformákat és poétikai eszközöket. „Sosem elsősorban a város érdekelt, hanem az ember, az ember a tájban. Nálam soha nincs táj ember nélkül” — mondta a szerző még 2010-ben egy interjúban,[i] és mintha először a vallomásaiban tudta volna igazán megmutatni, hogy mit is értett ezen.

A kötet címe is ezt, ember és táj viszonyának sokrétűségét illusztrálja kicsiben. A Boldogh-ház, Kétmalom utca helynév, de mindjárt két helyé: a kisebb és a nagyobb környezeté. A Boldogh-ház annak az épületnek a neve, ahol az elbeszélő családja évszázadok óta él, és amely épületnek a története, a család hozzá fűződő viszonya a szövegfolyam egyik vezérnarratívája. (És amely házat leromboltak, majd újjáépítettek [„méretarányos másolatban épült újjá, igazán nem panaszkodhatom”, 192], majd 2020-ban falára Térey-emléktáblát helyeztek el.) Az olvasástapasztalatot kondicionálhatják emellett a ház (egykori gazdájáról megmaradt) neve köznévi változatának asszociációi is, mármint hogy sok minden van leírva, ami ebben a házban történt, de azok között nem akad, amire azt mondhatnánk, hogy boldog volt; egy helyen erre a vallomás is utal: „Láttam ebben némi isteni morbiditást, hogy éppen a mi őseinket hívják boldogoknak! Ők meg a boldogság.” (212) Ez a ház a Kétmalom utcában áll, amely, akárcsak a ház, arról kapta nevét, hogy régen mi volt ott, ami már nincs. Mert „Debrecen épületeinek jelentős hányada nem arról nevezetes, hogy létezik, hanem hogy valami másnak a helyén áll. Ugyanott, ahol sokkal inkább az elődjének kellene állnia valójában.” (192) Az utcanévnek szintén vannak konnotációi, amelyeket itt-ott ki is használ a szöveg nyelve.

A régi verssor arra is rámutat, hogy Térey egész költészete önéletrajzi alapozású volt, vagyis az a fajta líra, amelynek témáit — sokszoros áttételekkel eltávolítva, de nem felismerhetetlenül — a szerző életéből veszi, de ezeket nem szemléletében tárgyiasítja, hanem nyelvileg ködösíti, narratívan elkendőzi, variálja.

A Boldogh-ház egyik elképzelhető olvasásmódja a sok közül emiatt az volna, amelyik a Térey-életmű más szövegeit a vallomással összefüggésbe hozza, de nem ok–okozati, hanem többirányú intertextuális viszonyt feltételezve közöttük. Mert nagyon sok versre és novellára utal a vallomás, és sok a szövegszerű átvétel, parafrázis is. Ám ez csak az egyik olvasat (amely ráadásul tanulmány-, ha nem könyvméretű vizsgálódást igényelne). Rendkívül érdekes lenne megvizsgálni emellett a mű lélektani struktúráit, elsősorban az elbeszélőnek az apjához való viszonyát is. A magam részéről ezek helyett a továbbiakban az imént bevezetett műfajközpontú, valamint a szöveg megformálásának nyelvi rétegét (és főleg annak a Térey pályáján újnak számító vonásait) előtérbe helyező értelmezések jogosultabb lehetőségeit szeretném felvillantani. Ehhez arra van szükség, hogy a kötet szövegét a keletkezés és a kiadás körülményeinek ismerete ellenére autorizált szövegnek fogadjuk el. Vagyis az esetleges fogyatkozásokat ne befejezetlenséggel, sajnálatos töredékességgel magyarázzuk, hanem azokban is a szöveg létrejöttének működésmódját érjük tetten. Ez az észjárás ugyanis a nyilvánvalóan torzóban maradt fejezetekben is ugyanaz, mint a készre munkált részekben. Előbbiek egyébként a kötet első felében-kétharmadában szerepelnek; ezekben mindenfajta poétikai invenció sokkal erősebben érvényesül, mint az ezeket követő, kidolgozatlanabb, de csírájukban ugyanilyen technikákkal élő fejezetekben. Ezért származik a vallomás észjárását feltárni igyekvő példáim legnagyobb része a kötet első kétszázötven oldaláról.

A később sokszorosan variálódó — de eleinte többnyire következetesen vitt — koncepció alapja a Márai Vallomásaiét követi. Eszerint el kell mesélni a házat, ahol az illető felnőtt; a nagyszülők, szülők, más ősök történeteit, külön-külön, de összefonódásaikat is kiemelve; a szűkebb lakókörnyezet (ház, utca) és a tágabb lokáció (város, megye, országrész) történetét. A sok különböző szál pedig két-háromszáz oldal múlva — azt hihetnénk, magától — összeér egy helyen, ez a hely pedig éppen az elbeszélő, aki erre alapozva kezdhet el végre magáról beszélni (mintha addig mást csinált volna). Ám míg ezekhez a narratívákhoz Márai megelégszik társadalomtörténeti, szociológiai és művelődéstörténeti megközelítésekkel, addig Térey egyrészt más irodalmi műfajok és, hát, mondjuk így, tudományterületek módszerét veszi igénybe, másrészt pedig az első perctől nem rejti véka alá, hogy magáról ír (ennek ellenére jóval többet hagyja szóhoz jutni és önállóan működni többi szereplőjét, mint a kassai kolléga). És valójában nem is meséli el családtagjai történetét, hanem egy-egy jellemző epizód, emlék alapján próbálja meg kibontani személyiségüket és az alapján elhelyezni őket a szöveg mentális térképének megfelelő helyén.

A mű múltszemlélete összehasonlítás-alapú. Ez azt jelenti, hogy számára a múltbeli dolgok, legyenek dokumentumok, emlékek vagy vélekedések, nem magukban léteznek, és magukban nem is érdekesek. Semmi nem menekülhet a jelennel vagy a sajáttal történő összehasonlítás elől. Egy rokon mozdulatai, valamelyik távoli ős üzleti döntése, az apa skizofréniája, az anya betegsége, a régi ház beosztása, a megszűnt villamosvonalak — bármennyire is főtémái egy-egy fejezetnek vagy gondolatmenetnek, sosem kerülhetnek fókuszba, hanem mindig csak a mérleg egyik serpenyőjét töltik meg. (Akkor is, ha valami egykor létezettnek a hiányát regisztrálja az emlékező: hiszen éppen az ő megírt tekintete észleli a hiányt.) A másik serpenyőben az elbeszélő van, aki ugyanakkor a mérleget is kezeli. És aki vallomásainak egyik történetszálává avatja a régi helyszínek ismételt felkeresését: „még veszünk egy Lúdas Matyit — a kor vicclapja mai szemmel szinte már irodalmi igényességűnek tűnik” (231); „A Bika [szálloda] kártyaszobája és bálterme után az önkiszolgálók mocsara következett. Így már értem a nívóbeli esést, de nem tudom, apámat értem-e utólag, vagy saját magamat” (270); „Álltunk az állomás peronján, ugyanúgy ropogott a lábunk alatt a gyöngykavics, mint ahogy ma is ropog.” (294)

A Térey pályáján és a magyar irodalomban is újítónak és eredetinek látszó, mindig több műfajt vegyítő, többirányú megközelítésmód részben szintén irodalomtörténeti indíttatású. Téreyre — a kiadó közlése szerint — igen nagy hatással volt Nádas Világló részletekje, állítólag emiatt is kezdte el írni saját önéletrajzi kötetét. Nem a keletkezéstörténet miatt, hanem azért érdekes ez a kapcsolat, mert a Nádas könyvét jellemző alaposság, a levéltári és családtörténeti kutatásnak és az azokból kinyert szilárd adatoknak az írás terébe történő beemelése — vagyis az az előfeltevés, hogy a kellő forráskritikával kezelt filológiai munka az önmegértés egyik fontos eszköze —: ez Térey itteni szövegalakításában is rendkívül hangsúlyosan van jelen. Másrészt a családtörténeti eseményeket társadalom-, politika- vagy hadtörténeti eseményekkel párhuzamosan futtató, a Boldogh-házban gyakran használt elbeszélésmódot is mintha Nádastól tanulta volna el. Például: „Túl voltak az első nagy bombázáson, amelyben ezer ember halt meg, egész családok, látták, mivé lett június másodikán, a tizenkettedik házassági évfordulójukon a Nagyállomás környéke.” (200); „a köztársaság kikiáltásának pillanatában tehát, profánul, egy Wesselényi utcai fodrászatban ültem”. (426)

A filológiai, történeti kutatások jeleként a lábjegyzetekben (!) és a szöveg más utalásaiban helytörténeti, néprajzi, művelődéstörténeti munkák garmadájával találkozhatunk. Ezek búvárlása, adataiknak összevetése a családi dokumentumokkal (iratokkal, fényképekkel), tárgyi emlékekkel és — ami ugyanennyire fontos — a család hagyományozódó emlékezetével, a nyomozástörténetek, nem egyszer a detektívregények műfaji sémáit mozgósítja. Ráadásul a szöveg gyakran magának a nyomozásnak a folyamatát is közli. Például a Ganz és Társa című fejezetben, ahol ősei egykori földbirtokát próbálja a mai térképen elhelyezni, hogy kiderüljön, felmenői voltak-e azok, akiknek földművelő alkalmazottai botrányosan lesújtó körülmények között sanyarogtak. Itt a szöveg lexikailag is felidézi — többek között — a detektívtörténeteket. „Szép kis ügy. De még mindig nem tudni, hogy miért vannak itt. […] És igen! Számomra így derült ki, hogy amikor apám földet vásárolt, akkor valójában visszacsatolt. […] Hacsak nem azért történt az egész, mert… Végre nyomon vagyunk, de milyen nyomon! Két hét sötétben tapogatózás után András elküldi a Nyírvidék egy évvel későbbi számát, benne ezzel a hírrel: Különös csalási bűnper a debreceni törvényszéken. […] Az első nyomok olyan csábítóak. Nyomozni mégsem mindig jó, főleg, ha kutakodásunk nem kecsegtet biztos végeredménnyel.” (187–189, 196; hasonló példák a „Tusculanum gyanánt” című fejezetben.) A krimiretorikát az idézett korabeli újságcikk címe is erősíti. De a nyomozástörténet igazából itt is családtörténeti és önismereti érdekeltségű. Mert az elbeszélő nem egyenlő saját múltjával, hanem ha megérti és nyelvileg megteremti múltját (ami ugyanaz), akkor megérti magát.

A családregények sémáit a krimiéhez hasonló módon idézi meg a vallomás néhány hangsúlyos helye. Ilyenkor mintha a retorikával együtt e régi műfaj hagyományos teleologikus szemléletét is újraaktiválhatónak vélné a szöveg, kevesebb kritikával viszonyulva a generációkon átívelő karrier- vagy hanyatlásnarratívák és azok erős térmetaforikájának létjogosultságához, mint esetleg várnánk. Néhány példa a sokból, érdemes itt is a szókészletre figyelni. „Apám nem a fölemelkedés, hanem a végleges alámerülés jelképe volt és marad számomra.” (15) „Az ükanyám, Bozsó Sára elleni per és a házaspárt sújtó, 1881-es csődesemény egyértelműen lecsúszást, hanyatlást jelent a XIX. századi virágzást követően; mégis ezután […] vonult tovább az apai ág […] egy újonnan épített, széles homlokú, nagyvonalú és kényelmes Ajtó utcai portára, a 16. szám alá. Tehát ismét fölfelé!” (172) „Portréja minden további nélkül beleillett családunk feleségnyúzó férjeinek arcképcsarnokába.” (242) „Sok zuhanást megélt családom […]”. (292) Sőt, egy ironikus félmondatban: „azért a Kétmalom utca 17. nem egy Buddenbrook-ház”. (444)

Még egy harmadik, az iméntieknél talán kevésbé egyértelmű — ám szövegalakító erejét tekintve éppannyira fontos — műfaji sémát emelnék ki. Ez pedig a vallomástevő írónak a világ és önmaga olvasmányélményeken keresztüli megértésére tett kísérlete. Töredékes bölcseleti olvasónapló-féleség. Nem csupán arról van szó, hogy rendkívül sok írót, költőt, irodalmi, filmes és zenei alkotást említ, befogadásuk egykori élményét vagy saját művészetére tett hatását felidézve (bár ez a szövegvonulat volna a kötet nevelődésiregény-olvasatának egyik alappillére). Hanem arról, hogy családja és saját történetét — minthogy ezek is szövegként, e szöveg által megteremtve léteznek — más szövegek intertextuális hálójában véli megérthetőnek és megírhatónak. Ennek egyik eszköze, amikor kommentár nélkül — olykor forrásmegjelölés nélkül is — idéz valahonnan (például Mészölytől, Musiltól, Gombrowicztól, Kemény Zsigmondtól vagy épp Oravecz Imrétől). Ilyenkor az idézett szövegrész ide átemelve a Térey-művet egészíti ki, annak meg nem írt passzusait, megíratlanságukban sikerületlen képeit helyettesíti. („A bolthajtásba néha cikkelyezett, színes üvegablakot illesztenek, mint a Régimódi történetben”, 32; „Ez a mi Szajlánk, Ókontrink és egyben Ókútunk: pereme. Széle, szomszédsága”, 190.) Van, amikor az elbeszélt történetet más, hasonló témájú irodalmi művekkel szembesíti — a már említett, összehasonlítás-alapú észjárás jegyében. Az apja málnaföldjén végzett munkát például Háy bogyósgyümölcskertészével (220), egy gyerekkori emlékét pedig az egyetlen magyar nevelődési regénnyel veti össze: „Majdnem ugyanaz volt, és mégis más, mint Ottlik élménye, amelyet az Iskola a határon-ban rögzít” — majd következik egy Ottlik-idézet. (49) Saját apját is más irodalmi alakokon keresztül (is) próbálja megmutatni: „Apám, mint Tar egyik hőse, »nem barátkozott senkivel, idegen volt köztük, messziről jött«, ennyi stimmel, néha persze kénytelen volt leülni velük […]. Az már nem stimmel, hogy »többet bírt, mint akárki«.” (226) E leírás folytatása jellemző példája annak is, ahogyan egyik jellegzetes szövegtípusból szinte észrevétlenül megy át a másikba: az irodalmi allúzióval kiegészült családtörténeti szálba itt közbevetésszerűen ékelődik egy fiatal felnőttkori epizód Térey és Tar Sándor találkozásáról, majd egy oldallal később, látszólag ennek folytatásaként, de a korábbiakhoz visszacsatlakozva, visszatér az elbeszélés a családtörténethez. Ez a félig-meddig asszociációalapú, vágásokkal operáló szövegalakítás a kötet első felének legjellemzőbb eljárása.

Hiába a sokféle felidézett műfaj, egyik retorikai séma sem válik soha egyeduralkodóvá. A sokszorosan rétegzett szöveg tehát egyszerre tudományos és publicisztikai művek összefoglalója, családtörténet, krimi, napló és önreflexív szépirodalmi szöveg — és a legkomolyabban kell venni, hogy „egyszerre”. Mert ezek a folyton táguló–szűkülő koncentrikus körökként elképzelhető sémák a szövegben valójában nem válnak szét. És éppen ez adja a szöveg jobb pontjain letaglózó, de minden lapját átjáró erejét.

 

Hogy még egy szempontból Nádas művével vessük össze a Térey-kötetet: a családtörténeti és önéletrajzi elbeszélés itt jóval kevésbé kapcsolódik össze a pszichológiával, mint a Világló részletekben. A Boldogh-ház meglehetősen szkeptikusnak, legalábbis bizalmatlannak mutatkozik a pszichológia magyarázó erejével szemben. Leegyszerűsítő, ám a szövegektől nem idegen magyarázatként kínálkoznak erre a különbségre azok a gondolkodási, világnézeti hagyományok, amelyek a két elbeszélő létrejöttének kontextusát adják: Nádasnál a kommunizmus és a nagypolgári reflexek paradox együttélése, Téreynél pedig a mezővárosi protestáns földbirtokos réteghez kapcsolt hagyományok. Mindenesetre a Boldogh-ház szerzőjét nem a tudati mechanizmusok és folyamatok, hanem a megfogható, bizonyítható, adatolható dolgok érdeklik inkább; nem az, hogy hogyan és miért emlékezik, hanem hogy konkrétan mire. Ami nem megfogható, nem bizonyítható, nem adatolható, az számára eleve nem nagyon lehet más, mint fikció, irodalmi szöveg, felfüggesztett igazságigénnyel. Ami nem jelent minőségbeli különbséget. A hiányos adatokat, el nem mesélt történeteket éppen a fikció segíthet kitölteni, rekonstruálni.

Ezért él nagyon sok helyen a regényesítés eszközével, vagyis dramatizál vagy más elidegenítő effektust használ. Hiszen elképzelhetetlen, hogy pontosan emlékezne gyermekkorában elhangzott párbeszédekre (mint Bereményi életregényének elbeszélője állítólag). De van, amire lehetetlenség is emlékeznie: a születése előtt a családtagjaival megesett dolgokra, az akkori párbeszédekre. Amik itt nem rekonstrukciók, hanem az irodalmi teremtő fantázia szülöttei. Egy helyen meg is jegyzi az elbeszélő, hogy a pár sorral azelőtti dialógus idején még nem is élt — ironikus, hogy a szöveg számára fel sem merül, hogy ez az emlékezetből idézettnek beállított beszélgetést retorikailag vagy dokumentumerejében gyengítené. (278) Hiszen természetesnek veszi, hogy — kizárólagos autoritása birtokában — megteremtheti ezeket a jeleneteket az irodalom terében. Mindegy, hogyan volt igazából, mert nem volt igazából sehogy; így volt, ahogy itt le van írva. Például egy utcai párbeszéd az 1802-es tűzvész után: „Jön egy atyafi szembe az ősapámmal, Mihállyal. / »Kend tudja-e, a Szappanos utca merre van?« / »Én ugyan nem. Ebbű’ osztán hogy hámoznám ki?« / »Megvannak?« / »Mink meg, Tóth uram.« / »Nekünk nem maradt semmink, instállom.«” (138–139) Vagy egy jelenet 1935-ből: „Kint hét ágra süt a nap, egy törvényszolga kinyitja az ablakot, járjon a levegő. Behallatszik az élénk madárfütty, csilingelnek a bíróság előtt a villamosok.” (187) Még érdekesebb, amikor a szöveg nekiáll magát javítani: „»Jó napot kívánok, tiszt úr […]. Tessék mondani, hozzám tetszik beszélni?« / Nem, ezt biztosan nem kérdezhette.” (202) A zsidókkal teli vagont őrző csendőrnek és az elbeszélő nagymamájának a párbeszédét leíró jelenet folytatásában feltűnő, hogy míg a csendőr végig fonetikusan közölt nyelvjárásban beszél („Lehet szípen továbbmenni, jaó? […] Tessík odíbbállni”, 203), addig a Tóth-mama (és a többi családtag) a mai standard köznyelvet használja. Mintha arra lenne ez is esettanulmány, amit egy régi dokumentum nyelvezete kapcsán fogalmaz meg másutt: „Úgy vélem, egy adott kor életminőségét a formák, a keretek kidolgozottsága, a beszéd hangoltsága is tükrözi.” (164)

 

A többperspektívájú, kevert műfajú és hangoltságú szövegfolyamot két tematikus elem fűzi egybe: a név és a föld. Ezek olyan csomópontok, amelyek a történetmesélés tárgyaként, azaz múltbeli eseményként kerülnek elő sok fejezetben, egymástól akár távoli helyeken is, de mindig az egész szöveg poétikájának trópusai is egyben.

Köztudott, hogy a szerző Tóth János néven született, és tizenkilenc évesen — egy-két évvel első verseskötete megjelenése előtt — vette fel a Térey nevet. A név kitalálásának, a névváltoztatási procedúrának a folyamata több helyen előkerül a Boldogh-házban: „Kérsz engedélyt a belügyminisztériumtól, és befizetsz ötszáz forintot. Pár hónap múlva másképpen fognak hívni. Néz majd nagyot a családod.” (87) Az természetes, hogy egy új név felvétele mindenekelőtt az identitással függ össze: Térey esetében ez egyszerre foglalta magában a családtól való — egzisztenciális, érzelmi és anyagi — függetlenség kivívását és az irodalmi pálya ambiciózus megkezdését. De ez az életrajzi esemény megint csak nem önmagában érdekes. Hanem azért, mert az identitás újraalkotásának — amit korábban önismeretnek, vallomásnak is neveztem — éppen azt a folyamatát érhetjük benne tetten, ami az egész kötet célkitűzése is. (Természetesen ezt nem a tizenkilenc, hanem a negyvenkilenc éves szerző előadásából érthetjük meg így.) A név, bármilyen gyakori is, viselőjének családját jelöli; elhagyása a család kötelékeitől való erőszakos megszabadulás. Az új név felvétele nem okmányirodai gesztus, hanem egzisztenciális alapító esemény, radikális törés és újrakezdés. De nem lehet előzmények nélküli: ahhoz, hogy elhagyjon valamit, tudnia kell, mi az, amit elhagy; ahhoz, hogy újat kezdjen, tudnia kell, mi az, amit el akar kezdeni. A névváltoztatáskor ezek érzelmileg voltak adottak és megragadhatók (és fiatalkori irodalmi művekben kiírhatók), a vallomás írásakor pedig intellektuális feladat lesz feltárni mindazokat a történeti példákat és íveket, rekonstruálni a régi érzelmi reflexeket és pszichológiai mintázatokat, amelyek a névváltoztatást megelőlegezik és okozzák, és egyszersmind lehetővé teszik az azt követő események elmondását. Térey számára a vallomás írásakor ez az esemény az ő — saját felfogásában — egyszerre művészi és polgári létének legfontosabb eseménye. Ezért olyan fontos, hogy volt már egy ős, aki megváltoztatta nevét, Simonffy lett: „Figyelemre méltó mozzanat, hogy […] a Tóth nevet éppen az én egyetlen vér szerinti művészrokonom vetkőzte le”. (123)

A föld — mint ami valaha a közember egyetlen igazán nagy tulajdona lehetett — a földbirtokos, földművelő őseinek történetét kutató elbeszélő számára hasonlóan kiemelt fontosságú. Több földdel kapcsolatos adásvételi papír, összeírás, kimutatás elérhető számára, mint anyakönyvi adat, nem meglepő hát, hogy a család egykori birtokhatárainak rekonstrukciója és a felmenők földhöz való viszonya több fejezet narratíváját is szervezi. Hiszen ez megfogható, konkrét dolog, ami nem igényli a fikcionalizálás eszközeit, mert például az interneten egy pillanat alatt összevethetők több száz éves térképek a mai földrajzi állapotokkal. Emellett ez is olyan alaptémává tud válni, amelyre más narratívák felfűződhetnek, akár a múlt–jelen összehasonlítás gyakori eszközével, akár egy-egy adott helyhez kötött élmény vagy családi történet elbeszélésével, akár város- vagy helytörténeti gondolatmenetek beillesztésével. (A könyv legjobban megírt első nagyfejezete is ennek fontosságát emeli ki címével, igaz, egy lexikonkötet címlapi kezdő és záró szócikkét idézve: Etelka–Földöv.) Azt állítja ez a vallomás, hogy ha a föld bonyolult, szerteágazó történetét sikerül megírni és a szöveg egyik megalapozó metaforájává tenni, a létrejövő mű a család története is lesz egyben. Mert ez a kettő, a család és a föld: egy, amint erről egy lakonikus megfogalmazás árulkodik: „Annyi idős vagyok, mint nagyapám, amikor államosították.” (215) A földjeivel együtt a nagyapa is az államé lett volna? Nem, ámde a föld és a család a számára a legszorosabban összetartozik: „abból a monoton tájból száznegyven holdnyi föld mi magunk vagyunk.” (257) És azonos lehet a szöveggel is: „Ez itt a földünk” (114) — kezdődik a „Tusculanum gyanánt” című fejezet, és az ilyen rámutatás természetesen nem csak a később leírt területre, hanem az előttünk fekvő szövegre is vonatkozik. A föld, éppúgy, mint az identitás, nyelvi produktum, abban az értelemben, hogy az emlékezés és az írott szöveggé formálás előtt nem létezett. „Kezdhetjük újradűlőzni a határt” (155) — ez nem a földosztásba vetett hitet, hanem a családtörténet megírásának programját fejezi ki.

 

A vallomás nyelvi megalkotottsága nem kevésbé rétegzett, mint gondolati és poétikai szerkezete. Nem egy helyen találkozhatunk a szerzőre korábban nem — vagy nem így — jellemző nyelvi játékossággal. A nevek metaforizálása adja ennek egyik példáját. A Boldogh-házban élők konfliktusait így foglalja össze: „Nyolcan őröltünk ebben a két malomban” (37); a helyrajzi adottságokat pedig így: „nem volt patak az utcánkban, amely a mi malmunkra hajtotta volna a vizet.” (39) A játékosnak tűnő kifordítás aztán visszafordul egyet, amikor jóval később a ház alatt kiásott középkori malomról esik szó. Egy gyerekkori jelenet reflexiójában az összehasonlítás a múlt újraátélésébe akar átcsapni azzal, hogy nyelvezetében is a gyermeket idézi fel. „Amikor felnőtt emberként […] elrobogott a völgyben, mélyen alattam a piros vonat, akkor nagyon eszembe jutott az apám. […] És tudtam, hogy ez az az osztrák vonat. […] Ugyanaz, amelyre apukám sohasem ülhetett föl.” (95) A felnőttnek apám jut eszébe, de amikor — az emlékírásban felidézett emlékbe beágyazva — visszaemlékezik, a gyerek szavával apukámat mond. Ez a két betűnyi becézés harminc évnyi távolságot és két nagyon eltérő perspektívát jelöl, különbségükre pedig sem a felidézett gyermek-, sem a felnőttkori alak nem lát rá, csak a harmadik, a vallomástevő szerző.

A szövegtípusok egymásba íródásához kapcsolódik a különböző nyelvi regiszterek néha szokatlan vegyítése. (Ez az eljárás a kezdetektől a Térey-művek sajátja.) A legjobb példa erre talán a lakótelepekről szóló fejtegetés, amely urbanisztikai elmélkedésként indul, de szóhasználatán egyre nagyobb erővel lesz úrrá a valláserkölcsi diskurzus szigorodó lexikája: „valami jóvátehetetlen és megbocsáthatatlan történt”, aztán „nem csupán léptékváltás következett be, hanem stigma került a város testére”, „a paneltömbök barbár ormótlanságára […] nincs mentség”, „olyanok, mint a szégyen”. (100–101)

Ez a példafüzér mutat rá a korábban összehasonlítás-alapúnak nevezett szemlélet mélyebb értelmére és gyökerére. Az összehasonlító szerkezetekben ugyanis a pótlék fogalma rejlik. A debreceni házak nagy része, a korábban idézett passzus szerint, valami helyett áll, ott, ahol másnak kellene állnia. „Máshol minőségi cseréket bonyolítanak le, és ezeknek a cseréknek a láncolatát hívják fejlődésnek. Itt nem, vagy nem egyértelműen” — hangzik a folytatás. (193) Ami nem áll jót magáért, hanem egész léte valami más helyettesítése, az tulajdonképpen kár, hogy létezik, hiszen nincs önálló jellege, identitása a már nemlétezőére utal vissza. Ennek a leküzdése fedezhető fel a múltfeltáró igyekezetben is: megtalálni az elvesztett régiséget, hogy az ne töredékes pótlékaiban, hanem igazában tudjon létezni a nyelvi (újra)teremtés által. És ezért fordul az apával való állandó összehasonlítás is végül kemény elutasításba, éppen egy helyettesítésről való lemondás révén. A tizenöt éves János Csehszlovákiába készül. „»Most helyettünk is utazol«, tette a kezét a vállamra apám. […] Ez egy lélektani, sőt ontológiai abszurd. Helyettem is élsz, helyettem is utazol, helyettem is sikeres vagy. / Nem. Én nem vagyok te. Nem tudlak a helyembe képzelni. Nem pótolhatom be helyetted.” (338)

A helyettesítéssel való szembesülés alapján érthető meg a nyitófejezetként a leghangsúlyosabb pozícióba helyezett történetelem, a szerző születése előtt csecsemőkorában meghalt nővére emlékezete is. Ez a vallomás magja, minden más ekörül gravitál. A halott testvérrel való virtuális, de hihetetlenül szoros viszony — a sikerületlen majdnem-azonosság — a kezdetektől meghatározó élmény. „Anikóról készült ugyan fénykép, de élő tanúk híján utólag nem azonosítható, melyiken szerepel ő, és melyiken én”. (11) Az elvárás, hogy János pótolja Anikót, már a gyermeki tudat számára átélt helyzet: „Tudtam, hogy ha a szüleim nem vesztik el Anikót, én sohasem születtem volna meg.” (11) A sosem ismert nővér halála abszurd módon „alapító esemény” (335) az elbeszélő számára: az nem lehet az élet eseménye, ami a születésünk előtt történt. De az ő élete eszerint akkor kezdődött el, amikor a testvére meghalt: az első magzati pillanatától az ő pótlékaként él. Megkockáztatom: a helyettesítői szerep egyetlen ellenszere a vallomás megírásával kimunkált identitás szilárdsága lehetne. Ez a gondolat munkál a szöveg mélyén, ez felelős a név és a föld fogalmaival összefűzött vallomás szemléleti egységéért és az új vallomásműfaj kialakulásáért.

A négyszázötven oldalnyi szöveg legmegrázóbb mondatai világítanak rá az ebből fakadó bizonytalanságérzet okozta íráskényszer pszichológiájára. A vallomás nem tulajdonít magyarázó erőt a lélektani folyamatoknak, ezért szinte meglepetésként hat, hogy az ilyen tekintetben egyébként szemérmes szövegből itt kihasad az alábbi szakasz: „Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden. Amit nem írok le, az elvész. Mindig úgy érzem, hogy valamit tennem kell, állandó elégedetlenség és kielégítetlenség kínoz, s tetézi mindezt az érzés, hogy nem kapom meg az élettől azt, amit esetleg meg tudnék kapni. […] Majdnem teljesen ez vagyok én.” (382–383)

Majdnem teljesen erről szól a Boldogh-ház, Kétmalom utca. De, mint minden nagy alkotás, kibillenti a megszokott poétikai és értelmezési kereteket, és megcáfolja könnyű magyarázatainkat. Hiszen annyi minden másról is szól.

 

[i] Darvasi Ferenc: „Kétszer ugyanolyan könyvet még sosem írtam”. Beszélgetés Térey Jánossal, Bárka, XVIII, 4 (2010), 72–77.