Naphalaknak
Zalán Tibornak, földimnek és ifjúkori mesteremnek
A kis Téglagyári-
tó veszélyes volt.
Titokban tudtunk kijárni.
Vöröslött a folt
a naphalak kopoltyúján,
és nád hajolt
a víztükör innenén-túlján.
Még ma is látom
ezt, a gyerekkor múltán,
pedig már nem pecázom.
Az idő eltelt, oké, vagy nem oké,
de az agyagban pár lábnyom
megmaradt, mint a dinoszauruszoké,
a mi lábnyomaink,
ahol é-
rintettük a földet. A mi semmink, valamink.
Emlékei annak,
hogy itt jártunk egykor. A van, a nincs.
Emlékei felkelő és lenyugvó naphalaknak.
Vigasz
Itt ciripelt az a tücsök,
az erkélyen,
a küszöb
előtt minden éjen,
meg bent is, mert behoztuk a dobozát,
ha éppen
rossz idő volt, és ciripelt tovább.
Nem volt válogatós, mindent megevett,
és nyári rétté változtatta a szobát,
még azelőtt, hogy Johanna megszületett.
Pár hónapot lakott
nálunk, vagy hetet,
aztán elhallgatott,
és elengedtük, ahol
fogtuk, a sok
bogár közé. Tücsök, ha szól,
mindig eszembe jut azóta.
Elrabol
belőlem valamit az a nóta
és valamit ad.
Látom a csápjait, két napóra,
mintha közös nyarunkat mutatná, ami az
első volt. Most újra ciripelnek, szokás szerint.
Hangjuk a múló időre vigasz
megint.