A politikafilozófia klasszikus művei különc álmodozók hagymázas fantáziáinak tűnhetnek. Platón a filozófusok királyságáról írt; két és félezer évvel később John Rawls pedig egy olyan társadalomról, amelyben az ember életesélyeit nem befolyásolják születésének körülményei, és amelyben a társadalmi intézmények a legelesettebbek javára működnek. Hogy bármelyik elképzelés valaha valósággá válhat-e, több mint kétséges. Ám e filozófusálmok sokak szerint nem pusztán haszontalanok, de veszélyesek is. Sőt: azért veszélyesek, mert haszontalanok.
A társadalmi-politikai valóság megannyi problémától terhes: elnyomás, szegénység, társadalmi egyenlőtlenségek. Mit tehetünk ellenük? A politikafilozófia, ha a tiszta eszmék éteri körébe zárkózik, távol maradva a valóságos emberi társadalom zűrzavarától és nyomorától, nemcsak nem adhat választ erre a kérdésre, de felesleges beszédével eltereli a figyelmet a valódi problémákról. Hogy ne ártson, hanem használjon, „a politikafilozófia nem csupán öncélú gondolkodás, hanem kalapács kell, hogy legyen a politikai cselekvés eszköztárában” – tartják a politikafilozófiai realizmus egyes képviselői.
David Estlund Utopophobia. On the limits (if any) of political philosophy című könyvében ezzel a gondolattal száll szembe. Amellett érvel, hogy a politikafilozófia nem veszti el értelmét és értékét pusztán azért, mert nincs közvetlen gyakorlati haszna a politikai cselekvés terén, vagy mert olyan elveket fogalmaz meg, amelyek megvalósulására kevés esély nyílik. Még ha a politikafilozófia által kívánatosnak tartott elvek megvalósítása reménytelen is, akkor is van értelme a megismerésükkel foglalkozni.
Mit tartsunk Estlund elképzeléséről? Kiáltvány a politikafilozófiai gondolkodás instrumentalizálása ellen, vagy a politikáról szóló öncélú okoskodás apológiája? Ebben a rövid ismertetőben nincs lehetőségem Estlund érvelésének teljes körű bemutatására – például nem tudom összefoglalni a szerző gazdag elemzését az úgynevezett plurális kötelezettségekről –, ehelyett csupán a kötet gondolatmenetének főbb mozzanatait és az érvelést megalapozó filozófiai elköteleződéseket igyekszem rekonstruálni.
Estlund a politikafilozófia azon formáját veszi védelmébe, amelyet Rawls nyomán a társadalmi igazságosság ideális elméletnek nevezhetünk, és amely – Rawls szavaival – „azt vizsgálja, milyen egy tökéletesen igazságos társadalom, és melyek a céljai.” (Az igazságosság elmélete, fordította Krokovay Zsolt, Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 27. oldal.) Sem Rawls, sem az őt követő politikafilozófusok nem azonosítják az ideális elméletet a politikafilozófia egészével. Számtalan politikafilozófus foglalkozik jóval kevésbé elvont társadalmi és politikai kérdésekkel – és ehhez nem szükséges a politikafilozófiai realizmus fent említett álláspontjára helyezkedniük. Gondoljunk például Joseph Carens bevándorlásról szóló politikafilozófiai munkásságára, vagy Tommie Shelby kifejezetten Rawls által inspirált értekezésére az Egyesült Államokbeli faji alapú lakhatási szegregációról, azaz a gettókról.
A társadalmi igazságosság ideális elméletével kapcsolatos viták mégis a 20. századi politikafilozófia egyik legfontosabb területét jelentik, nem csak a baloldali liberális Rawls, de a jobboldali libertárius Robert Nozick vagy a szocialista G. A. Cohen munkásságával összefüggésben is. Miről szólnak tulajdonképpen ezek a viták? Mi az ideális elmélet célja? Ahogy Estlund leszögezi, az ideális elmélet nem utópia: bár azt vizsgálja, milyen a tökéletesen igazságos társadalom, de nem próbálja kezünkbe adni az ideális társadalom tervrajzát. Rawls, Nozick és Cohen elképzelései nem írnak le egyetlen társadalmat, ehhez túlságosan általánosak. Épp ezért szakpolitikai javaslatcsomagként sem használhatók. Ez azonban előnyük, nem hibájuk. Az ideális elmélet nem ad praktikus útmutatást társadalmi igazságtalanságok egyedi eseteinek felszámolására, mert nem ez a célja. Ha azt várjuk el Rawls filozófiai kötetétől, Az igazságosság elméletétől, mint amit Szrgya Popovics Útmutató a forradalomhoz című politikai kézikönyvétől, csalódni fogunk – ám a probléma az elvárásainkkal van.
Ha tehát az ideális elmélet nem utópia, nem szakpolitikai javaslatcsomag és nem kézikönyv, akkor micsoda? Tömören fogalmazva: mérce. Az ideális elmélet a társadalmi igazságosság mércéjét állapítja meg: meghatározza azokat a morális követelményeket, amelyeknek a társadalom alapintézményeinek és az ezeket megalkotó és fenntartó személyeknek meg kell felelniük, hogy a szóban forgó intézményeket és az általuk létrehozott társadalmi berendezkedést igazságosnak tarthassuk.
De mérhetjük-e a politikát az erkölcs mércéjével? A realizmust gyakran értelmezik azon álláspontként, amely szerint a politika intézményeit és a politikai cselekvést helytelen politikafüggetlen erkölcsi szempontok alapján megítélni. Ahogy egy színdarab vagy tudományos elmélet sem erkölcsi értelemben jó vagy rossz – legfeljebb létrehozásuk indítékai, felhasználásuk következményei azok –, hanem az esztétika és a tudományosság mércéjével kell mérni őket, úgy a politikai intézményeket is a politika saját belső logikájából következő standardok szerint helyes megítélni. Például a szerint, hogy stabilitást és társadalmi békét biztosítanak-e, megakadályozzák-e az anarchia kitörését, és így tovább.
Estlund úgy véli, ez a politikafilozófiai antimoralizmus téves elképzelés. A politika alapvető kérdései jellegzetesen morális természetű kérdések. Hogyan kell meghoznunk súlyos, messzemenő következményekkel járó döntéseket, amelyeken alapvető emberi érdekek érvényesülése múlik? A politika sajátos intézményi környezete, a politikai gyakorlatok összessége talán valóban létrehív specifikus morális megfontolásokat, de ebből nem következik, hogy a politikának saját, moralitásfüggetlen normarendszere volna. Az orvosi etika kérdései is egy sajátos gyakorlat- és intézményrendszer keretein belül merülnek fel, de ettől még morális kérdések maradnak. Sőt, még ha igaz is, hogy a politikának vannak sajátos, erkölcsfüggetlen mércéi, ez akkor sem jelenti, hogy a politikára vonatkozó morális kérdések érdektelenek lennének. Ugyanez igaz lehet a hadviselésre is: a „jó hadvezér” nem morális kategória, a hadisiker mércéje nem az erkölcsi jó, hanem a győzelem. Mégsem érdektelen feltenni a kérdést: mi számít háborús bűnnek, mely esetekben igazságos egy háború, hogyan szabad bánni a hadifoglyokkal, és így tovább.
Az ideális elmélet tehát nem jár el hibásan, amikor a politika alapvető morális mércéire kérdez rá. Mit ér azonban az olyan mérce, amelynek nem lehet megfelelni? Az ideális elméletet gyakorta éri az a vád, hogy olyan elvárásokat támaszt velünk, hétköznapi emberekkel szemben, amelyeknek sohasem fogunk megfelelni. Az ideális elmélet hibája eszerint abban áll, hogy figyelmen kívül hagyja a gyarló emberi természet korlátait, és így állapítja meg a társadalmi igazságosság elveit. „Nem kell, ha nem lehet” – szól a híres morálfilozófiai elv: amit képtelenek vagyunk megtenni, nem is kötelességünk megtenni.
Ám ahogy Estlund megjegyzi: a „nem tudom megtenni” és a „nem fogom megtenni” két külön dolog. Sok olyan barátom van, akivel hiába beszélem meg, hogy mondjuk pontban háromkor találkozunk, mindig késni fog. Talán azért történik ez, mert a barátaim képtelenek időben elindulni? Aligha. A pontosság semmi emberfelettit nem követel tőlük. Meglehet, nem éppen okos dolog mindig pontosan érkezni, és várni rájuk. De ettől még, ha késnek, joggal kérem számon rajtuk, miért nem tartják tiszteletben, amit megbeszéltünk, miért élnek vissza az időmmel. Az igazságosság elvei nem követelhetnek tőlünk olyasmit, amit nem tudunk megtenni. Ám a moralitás követelményeinek nem a mi jellemgyengeségeinkhez kell igazodniuk – akkor sem, ha ezek történetesen az emberi természetből következnek.
Fogadjuk el, hogy Estlundnak igaza van: az igazságosság elvei valóban nem függnek az emberi természet vagy az adott történeti szituáció esetleges személyes motivációs korlátaitól. A szerző szerint a társadalmi igazságosság nem más, mint elsődleges igazságosság (prime justice): követelményei ahhoz az általános elsődleges követelményrendszerhez (global prime requirement) tartoznak, amely azt írja elő, miként kellene az embereknek viselkedniük – függetlenül attól, hogy ténylegesen miként fognak viselkedni. Mi értelme van ezzel foglalkozni? Miféle útmutatást remélhetünk a politika terén ilyen elvont és idealisztikus elvektől?
Először is abból, hogy az elsődleges igazságosság elvei függetlenek az emberi viselkedés előrejelezhető tényeitől, nem következik, hogy inkompatibilisek is velük. Elképzelhető, hogy az elsődleges igazságosság csupa olyasmit követeljen tőlünk, aminek az elérését sem az emberi természet, sem az esetleges történeti-politikai kontextus nem teszi különösebben valószínűtlenné. Nem szükségszerű, hogy az igazságosság elvei irreálisak legyenek, csupán azért, mert nem függnek a realitásoktól. Ha az elsődleges igazságosság elvei reálisak – bár nem realitásfüggők –, akkor nyilvánvalóan törekednünk kell a megvalósításukra. Mi másban állna a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem?
De tegyük fel, hogy az elsődleges igazságosság elvei irreálisak: bár képesek volnánk őket megvalósítani, de természetünket ismerve bizton kijelenthetjük, hogy erre nem kerül sor egyhamar. Ebben az esetben az igazságosság elvei haszontalanok lennének? Nem szükségképpen. Ahogy Estlund megjegyzi: „alapvető hiba azt gondolni, hogy minden helytálló filozófiai reflexióból, amely az etikáról vagy a politikáról szól, többé-kevésbé direkt, közvetlen következtetést vonhatunk le a gyakorlati döntések kapcsán. […] Jobb eséllyel értjük meg, hogy mi a teendő, vagy milyen célokat kell követnünk, ha nem csak arról gondolkodunk, hogy mit tegyünk, hanem arról is, mit is kell gondolnunk olyasféle kérdések kapcsán, mint a társadalmi igazságosság.” (61. oldal.) Aki értéktelennek tartja az ideális elméletet, mert nem nyújt közvetlen gyakorlati útmutatást a politikai cselekvés terén, az arra az orvostanhallgatóra hasonlít, aki kidobja az anatómia- vagy fiziológia-tankönyvet, mert nem lehet belőle megtanulni, hogyan kell vakbélműtétet végezni.
Mikor politikai cselekvésre szánjuk el magunkat, döntenünk kell arról, hogy a számtalan sürgős társadalmi probléma és ügy, a társadalmi igazságtalanság megannyi esete között melyik élvez elsőbbséget, melyik mennyire fontos és miért. Ha azt akarjuk, hogy döntésünk ne ad hoc benyomások és előítéletek kusza halmaza legyen, kénytelenek vagyunk következetesen végiggondolni, melyek voltaképpen a politikai cselekvésünk céljai, melyek azok az értékek, amelyeket meg kívánunk valósítani.
Ha azt reméljük, hogy az éppen adódó politikai szituáció mindig megkérdőjelezhetetlen egyértelműséggel megmutatja majd, mi a teendő, és megspórolhatjuk elveink, céljaink és értékeink tisztázását, szükségképpen reflektálatlanságra ítéljük magunkat. Hogy ezt elkerüljük, politikai elméletre van szükségünk. E politikaelméletben pedig az elsődleges igazságosság elveire fontos feladat hárul. Segítenek tisztázni az olyan – közvetlen politikai ítéleteinkben is használt – fogalmak tartalmát, mint az „igazságtalanság”, a „jogfosztás”, a „kizsákmányolás”; a kérdéses fogalmak összefüggéseit, ezen összefüggések következményeit és így tovább.
Lássunk egy példát! Sokan úgy vélik, a társadalmi egyenlőtlenség súlyos probléma. De pontosan miért? Az egyenlőtlenség következményeként előálló szegénység és nyomor a gond, vagy maga az egyenlőtlenség? Ha az utóbbi, akkor pontosan az egyenlőtlenség mely formái problémásak? Az-e a baj, hogy egyenlőtlen eséllyel férünk hozzá az előnyös pozíciókhoz, vagy az, hogy a különféle társadalmi pozíciókhoz kapcsolódó előnyök maguk is egyenlőtlenek? A legelső esetben elég a nyomort megszüntetni, a másodikban elég az esélyegyenlőséget megvalósítani, a harmadik esetben azonban tovább kell menni, és a különféle társadalmi pozíciókhoz tartozó előnyök egyenlőtlenségének mértékét is mérsékelni kell.
Könnyebben adhatunk választ a társadalmi egyenlőtlenség kérdésére, ha reflektálunk arra, hogy miféle egyenlőtlenségeknek kellene vagy lenne szabad létezniük a társadalomban – függetlenül az éppen fennálló viszonyoktól. Ha arra jutunk, hogy egy tökéletesen igazságos társadalom sem várna el többet az esélyegyenlőségnél, ennek megteremtésére kell koncentrálnunk. Ha viszont kiderül, hogy az igazságosság elvei jóval többet követelnek ennél, akkor nem tarthatjuk az esélyegyenlőséget a társadalmi egyenlőségért folytatott küzdelem kizárólagos céljának. Az ideális elmélet önmagában nem árulja el, hogy mit kell tennünk. Számos technikai és taktikai megfontolást is számításba kell vennünk, hogy a konkrét helyzetnek megfelelő választ adhassunk. Az ideális elmélet mégis fontos támpontokat, eszközöket biztosít céljaink és értékeink tisztázásához, ami nélkül aligha remélhetjük, hogy rendszerezett és átgondolt elképzelésünk legyen arról, mi a teendő.
De talán mindezt nem találjuk elég meggyőzőnek. Meglehet, továbbra is úgy véljük, az ideális elmélet haszontalan – hiszen nem lehet kalapács a politikai cselekvés eszköztárában. Ezért tehát el kellene vetnünk? Estlund ezzel a fajta praktikalizmussal, gyakorlatorientáltsággal is élesen szemben áll. Egyrészt rámutat, hogy sok tisztán intellektuális tevékenységet – mint amilyen például az elvont matematika vagy a filozófia – gyakorlati hasznára való tekintet nélkül, önmagában is értékesnek tartunk. Ha csak azzal volna szabad foglalkoznunk, ami valamilyen módon gyakorlati hasznot hajt, a művészettel is felhagyhatnánk, „[a] művészet elvégre sem nem étel-ital, sem nem fegyver avagy szerelem, sem fogpaszta, sem kardántengely”. (Nemes Nagy Ágnes: 64 hattyú, Magvető Kiadó, Budapest, 1975, 25. oldal.)
Estlund elismeri, hogy gyakran nem az ideális elmélet tisztázása az elsődleges feladat. Mikor a konkrét politikai helyzet azonnali cselekvést kíván – például egy globális egészségügyi válság kellős közepén vagyunk –, talán haszontalan, sőt veszélyes végeérhetetlen vitákat folytatni az igazságosság elvont elveiről. Ha ég a ház, az ember oltson, ne pedig absztrakt algebrával vagy versírással foglalkozzon. Ám ebből nem következik, hogy a versírás, az absztrakt algebra vagy a politikafilozófia értéktelen volna.
Miben áll tehát az ideális elmélet értéke? Estlund úgy véli, még ha az ideális elmélet reflexiói nem járnának is közvetlen gyakorlati haszonnal, a teljes emberi élet, a jó élet egyik legfőbb jellegzetessége, hogy gondot fordítunk az igazságosságra, és megvetjük az igazságtalanságot. Igyekszünk megismerni az igazságosság természetét – akkor is, ha adott esetben semmit sem tehetünk a megvalósításáért. Ha magánéletünk védettségébe visszavonulva elzárjuk magunkat a világ igazságtalanságának tényétől, ha nem gondolunk semmit embertársaink elnyomásáról, kizsákmányolásáról és jogfosztásáról, tudomást sem veszünk minderről, akkor – függetlenül attól, hogy képesek lennénk-e tenni bármit is ezen igazságtalanságok ellen – olyan emberi képességek, hajlandóságok hiányáról teszünk tanúbizonyságot, amelyek nélkül nem érthetjük és nem élhetjük meg az emberi létezésünket teljes mélységében, nem élhetünk teljes és jó emberi életet.
Gondot fordítani az igazságosságra Estlund szerint erény (a szó filozófiai értelmében). Persze a szerző nem az „erényfitogtatás” vagy a „jóemberkedés” gyakorlatát igenli. Nem gondolja, hogy attól élnénk jó életet, hogy társaságban fennhangon lamentálunk a világ igazságtalanságán, és égre-földre bizonygatjuk, mennyire fontos számunkra az igazságosság. Ám még ha a világ mélyen igazságtalan is, méghozzá megváltoztathatatlanul az, Estlund szerint akkor is sajátos értéket hordoz, ha az ember megpróbálja megérteni ezt a tényt és felmérni a jelentőségét. Máskülönben olyanok lennénk, mint az az ember, aki nem hajlandó tudomást venni a gyógyíthatatlan betegségéről, és inkább az öncsalásba menekül.
A valóság persze az, hogy a politikai értelemben „lehetségesről” és „lehetetlenről”, a „reálisról” és az „irreálisról”, az igazságosság elveinek megvalósítására való képességünkről vagy képtelenségünkről szóló tudásunk hiányos és bizonytalan. Bizonyos társadalmi-politikai célok elérhetetlenségének látszata gyakorta csak a status quóval szembeni elfogultság, előítélet, a politikai képzelet hiányának bizonyítéka. Az elmúlt kétszáz év politikatörténete olyan események sorozata, amelyekről megtörténtük előtt senki sem gondolta volna, hogy lehetségesek (gondoljunk a transzatlanti rabszolgakereskedelem megszűnésére, a nagy gyarmatbirodalmak felbomlására, a Szovjetunió létrejöttére, majd összeomlására).
Az, hogy politikailag mi lehetséges, mire vagyunk képesek, gyakorta azon múlik, mire vagyunk készek, mire vagyunk hajlandók elszánni magunkat. Gondot fordítani az igazságosságra egyfajta kritikai attitűdöt is feltételez és táplál – egyfajta nyugtalanságot, elégedetlenséget, amiért a világ nem olyan, amilyennek lennie kellene. Ez a kritikai attitűd pedig ahhoz vezethet, hogy a társadalmi, politikai változásokat és folyamatokat egyre inkább úgy tekintjük, mint amelyek potenciálisan egy igazságosabb világ megteremtésének lehetősége felé mutatnak. Ha gondot fordítunk az igazságosságra – amelyben az ideális elmélet reflexiói is fontos szerepet játszhatnak –, ez megteremheti a fennálló társadalmi-politikai rend meghaladásának lehetőségét is, azaz megnyithatja a kivezető utat a fennálló társadalmi-politikai valóság börtönéből a szabadság és az igazságosság felé.