A többiek? Már az se fontos. Emlék? Jövő? Terjeng a sötét.
Mint roppant agancs a csillag-bozontú ég kinő a homlokából,
fény-ágak, láng-hegyek, csillag-görcsök időtlen gubanca világol.
Mint isten tartja homlokán a mindenség kecses fémszerkezetét.
Fekszik a magányos, mint beomlott épület, tetőtlen fal az éjben,
beomlott remények, tetőtlen vágyak megalvadt szívében,
szakállából a vér buzog, sárga csillagsugár konok szívében.
Settenkednek, lopakodnak a többiek is, magányosan az éjben.
Aludni volna jó, de őrködik a még szabad, lassankint hulldosó,
ha odvas fa foszforeszkál, vetve derengő könnyű fényt,
már rettegik a kölcsön-izzású, satnya, faalji növényt,
s a fénybogárt, nem fülel-e a mély ölén a felbőszült kopó?
(Juhász Ferenc: A tékozló ország [részlet])
Kép forrása: Fortepan