– Persze elbújnak a nagyságos urak. De majd előkaparja őket az éhség. Fél mind, hogy viszik őket Szibériába! De csak építsék is fel, amit leromboltak.
Aznap éjszaka a szomszédban lakó özvegyhez bement három katona. Amikor meghallották a sikoltozást, Ispánné ki akart menni, de Ispán nem hagyta.
– De János! – rimánkodott az asszony. – Legalább menj, nézd meg! Nem hagyhatjuk azt a magányos asszonyt!
A kovács tehetetlenül morgott:
– Mi az istent tehetnék? Katonák ezek, naponta szembenéznek a halállal.
Később azért csak átment. Gondterhelten jött vissza.
– Nincs semmi baj. Majd megnyugszik.
Ispánné rémülten hallgatott.
A kovács azonban csendesebb lett. Aznap éjjel többször is felkelt, hallgatózott. Amint kivilágosodott, motozás hallatszott megint a szomszédból. De csak az történt, hogy reggelre elment az özvegy a gyerekével.
Nem került meg egész nap.
Délután az a hír keringett az egész városban, hogy néhány katonát agyonlőttek a sajátjukból, mert megtagadták a parancsot, és erőszakoskodtak a lakossággal. De estére megint láttak szaladgálást az utcán. Ispán megzavarodva kérdezte a fiát?
– Imre. Hát ti is ezt csináltátok?
A fiú vállat vont.
(Sipkay Barna: Határtalan Élet. Magvető, 1964. 216. o.)