Én? Hogy én ki vagyok? Hát nézze csak, én nem szeretem az ilyen egyoldalúan feltett kérdéseket, komolyan nem! Hát lehet ilyen leegyszerűsítve kérdezni? Bárhogy is felelünk egy ilyen kérdésre, soha nem ragadjuk meg a teljes igazságot, hanem mindig csak egy behatárolt részét: az ember olyan gazdag, összetett, sokrétű és változó valami, hogy nincs szó, mondat, oldal, fejezet, könyv, semmi, ami teljes terjedelmében leírhatná, felfoghatná. Az emberben nincs semmi állandó, örök, abszolút, az ember az szüntelen változás, na persze a büszkén hangzó szüntelen változás! A mai kor már nem a statikus és változhatatlan kategóriák kora, mikor az A csak A volt, és a B mindig B; ma jól tudjuk, hogy az A gyakran lehet egyidejűleg B is, és a B lehet A is; hogy a B lehet B, de A és C is; ugyanúgy a C lehet nemcsak C, A, B és D, de bizonyos körülmények között egyenesen F, O, Q, Y és R is! Bizonyára maguk is érzik, hogy azt, amit ma éreznek, tegnap nem érezték, s azt, amit tegnap éreztek, nem érzik ma, de holnap talán megint érezni fogják, s amit holnapután fognak érezni, azt talán még soha nem érezték! Érzik ezt? És nem nehéz megérteni, hogy azok, akik ma csak a mát értik, csak új kiadásai azoknak, akik tegnap csak a tegnapot értették, miközben mint tudjuk, ma is érteni kell valahogy, hogy mi volt tegnap, mert senki nem tudja, hogy vajon véletlenül nem következik-e be megint holnap!
(Václav Havel: Kerti ünnepély. In: Largo desolato. Fordította: Bojtár Endre, Európa Kiadó, Budapest. 1989. 63. o.)