Újrakezdjük majd, ott, ahol abbahagytuk, Esther — mondta éles mártírmosollyal. — Úgy teszünk, mintha az egész csak egy rossz álom lett volna.
Rossz álom?
Annak, aki ott él az üvegbura alatt, bezárva, üresen, mint egy halott csecsemő, annak maga a világ a rossz álom.
Rossz álom.
Mindenre emlékeztem.
Emlékeztem a hullákra és Doreenre és a fügefás történetre és Marco gyémántgyűrűjére és a matrózra a korzón és dr. Gordon üvegszemű ápolónőjére és az összetört hőmérőkre és a négerre, a kétféle babjával, meg arra a tíz kilóra, amit az inzulin eredményeképp magamra szedtem és a sziklára, ahogy ott gömbölyödött ég s tenger között, mint egy szürke koponya.
Talán a feledés jótékony hóhullása elcsitítja, elfedi majd ezt is.
De hiába. Ez is az én részem. Az én tájam.
(Sylvia Plath: Az üvegbura. Ford.: Tandori Dezső, Bukarest, Kriterion Kiadó,1981, 228-229.o.)