A Man Booker-díj itthon talán nem él olyan markánsan az irodalomkedvelő közönség fejében, mint a Nobel-díj, bár a presztízse ahhoz hasonlítható. A brit díjnak három fordulója van: először egy hosszú listát tesz közzé a zsűri, melyet később hatszerzős rövid listára szűkítenek, majd közülük választják ki a nyertest, aki 50 ezer fonttal lesz gazdagabb.
A díjat az adott évben megjelent legjobb angol nyelvű regénynek ítélik oda. Az eredeti szabályok szerint írójának Nagy-Britannia, Írország, Zimbabwe vagy a Nemzetközösség állampolgárának kellett lennie, de ezen 2013-ban lazítottak: azóta bármilyen angol nyelven írt és Nagy-Britanniában megjelent könyvet kvalifikálhatnak. Ezt a döntést egyébként olyan neves szerzők kritizálták, mint A. S. Byatt vagy Julian Barnes. Szerintük ezáltal az amúgy is széles körben olvasott amerikai alkotók kiszoríthatják a többieket, és csökkentik az esélyt arra, hogy a Booker kevéssé ismert tehetségekre irányítsa a nagyközönség figyelmét.
A díjnak 2005 óta van nemzetközi változata is, amellyel angolra fordított írók életművét ismerik el — akiknek itthon ismerős a Booker, talán éppen 2015-ben hallottak róla először, amikor Krasznahorkai Lászlónak ítélték oda. Idén ketten nyerték el, Marilyn Booth és Jokha al-Harti. Az pedig, hogy az angol nyelven írt művek közül melyik kapja meg az elismerést, október 14-én, vagyis most hétfőn fog kiderülni.
A Booker iránti érdeklődésnek sajátos megnyilvánulása, hogy online kaszinó oldalakon lehet fogadni a nyertes könyvre. Abból ítélve, hogy mennyit változnak a szorzószámok, úgy tűnik, nem könnyű megjósolni, kire fog esni a zsűri választása. Salman Rushdie esete jó példa: a bukmékerek szeptember elején még őt tartották a legesélyesebbnek, és ennek megfelelően kevesebb, mint kétszeres szorzót ajánlottak érte, most viszont őt tüntetik fel a legkevésbé valószínű nyertesnek, és tizenháromszoros szorzóval csalogatják a fogadókat. Az online irodák jelenleg Margaret Atwoodot mondják a legbiztosabb befutónak, de náluk kevésbé ismert szerzőről is gondolták már ezt korábban, például Lucy Ellmannról.
A rövid listás szerzőkről szóló áttekintésünket nem csak azoknak ajánljuk, akik szeretnének bekapcsolódni ezekbe a találgatásokba. A hat könyv kedvcsinálójából kitűnhet néhány közös vonás, és ebből talán következtetni lehet a kortárs irodalom bizonyos tendenciáira és érdeklődési köreire is.
Margaret Atwood: Testaments
A szolgálólány meséjének relevanciáját mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy egyre több formában gondolják tovább a forrásszöveget. Atwood 1985-ben jelentette meg a regényt, mely disztópikus jövőt rajzol: a történetben sugárzások hatására a legtöbb ember elveszíti a termékenységét, egy totalitárius kormány pedig arra kényszeríti a termékeny nőket, hogy hagyják, hogy az uralkodó osztály képviselői rituálisan megerőszakolják őket, és ők megszüljék nekik az így nemzett magzatokat.
A könyvből készített tévésorozat, mely 2017-ben jelent meg, hatalmas sikert aratott. Sok néző párhuzamot vont a hatalom itteni ábrázolása és Donald Trump elnöksége között, és a szolgálólányok a #MeToo mozgalom egyik ikonjává váltak. A sorozat a második évadban eredeti történetet kezd el mesélni, továbbképzelve azoknak a szereplőknek az útját, akiknek a sorsa nem derül ki a regényben. Az alkotók jelenleg a negyedik évadon dolgoznak, amelyet a pletykák szerint akár már 2020 nyarán láthat a közönség.
De a sorozat sem válaszolhatta meg a rajongók minden kérdését, így Atwood végül visszatért a szolgálólányok világához, és megírta a folytatását. A Testamentumok címre keresztelt regény nem a sorozat történetét folytatja, hanem 15 évvel előreugrik az időben. Ezúttal ráadásul teljesen más szemszögből láthatjuk az eseményeket. Az egyik narrátorunk a hatalom gyakorlói közé tartozó Lydia néni, Atwood most tehát explicitebben keresi arra a választ, hogy mi vezethet el valakit arra, hogy erőszak elkövetője legyen. A másik két elbeszélő is elkülönül az eredeti könyv főhősétől, Offredtől: nekik nincsenek tiszta emlékeik a rezsim előtti világról, ők már abban nőttek fel. És van még egy feltűnő különbség a korábbi könyvhöz képest: amint Atwood az interjúiban kiemelte, a folytatás sokkal reménykeltőbb.
Az írónő egyszer már elnyerte a díjat, méghozzá a magyarul is olvasható A vak bérgyilkossal. Ez a hatodik jelölése.
Salman Rushdie: Quichotte
A másik legismertebb név a rövid listán Rushdie-é. Ő a Sátáni versek szerzője, akinek a művét Homejni ájatullá istenkáromlónak nyilvánította, és fatvát hirdetett ki, Rushdie meggyilkolására buzdítva a híveit. (A rendőri védelem alatt töltött éveiről Rushdie Joseph Anton címmel írt memoárt.)
Rushdie új regényének címe Don Quijotéra utal, melynek a történetét a mai Amerikába ülteti. Mint ahogy Cervantes regénye is saját kora kultúrájának szatírája — magyarázza a Quichotte fülszövege —, úgy Rushdie új könyve is bővelkedik közéleti kikacsintásokban. Noha Trump név szerint nem szerepel, nehéz lenne félreérteni a róla szóló részeket.
A történet szerint egy utazóügynök annyira sok valóságshow-t fogyaszt, hogy beleszeret egy fiatal tévésztárba, és elindul New Yorkba, hogy elnyerje a szívét. Az útján látottak Rushdie görbe tükrében egyszerre tűnnek ijesztőnek és komikusnak. A gyakran humoros tónus ellenére olyan komoly témák is górcső alá kerülnek, mint például a halálfélelem, a rasszizmus, a melegek elleni előítéletek, a korrupció, vagy Amerika ópiátválsága. Az utóbbi témában a szerző sajnos személyes életében is érintett, hiszen egyik testvére tizenkét évvel ezelőtt túladagolásban halt meg.
Rushdie-t ötször jelölték Booker-díjra, Az éjfél gyermekeivel 1981-ben meg is nyerte. Mi több, a díj 25. évfordulóján ezt a könyvet választották a „Bookerek Bookerének”, majd a 40. évfordulón ismét megválasztották mint a díj addigi történetének legjobb művét.
Lucy Ellmann: Ducks, Newsburyport
Ha Ellmann kerülne ki győztesen, az övé lenne a valaha írt leghosszabb Booker-nyertes regény a maga (kiadástól függően) nagyjából ezer oldalával. De nem csak emiatt különleges ez a könyv. A történetet egy ohiói háziasszony tudatfolyam-monológja szolgáltatja, melynek oroszlánrészét Ellmann mindössze nyolc hosszú-hosszú mondatban komponálta meg, és nem tagolta bekezdésekre.
A szöveg ritmusát a narrátor kedvenc szófordulatának ismételgetése adja meg, és rengeteg témát érint, úgymint a rákból való felépülés, iskolai lövöldözések, vagy — megint csak — Donald Trump. Ezeket az eszmefuttatásokat olyan mindennapi gondok szakítják meg, mint a mosás, vagy hogy mi legyen az aznapi vacsora. Ez talán nem meglepő, hiszen az emberek valóban hajlamosak ilyen kötetlenül egyik dologról a másikra ugrálni gondolatban. Az viszont minden bizonnyal váratlan, hogy az elbeszélés néhol egy puma szemszögére vált, ráadásul nem is kapunk explicit magyarázatot arra, hogy mi kapcsolja össze az állatot a narrátorral.
A kritikusok elismerik, hogy Ellmann műve sok időt és energiát követel, de azt vallják, hogy megéri a befektetés, mert egészen különleges irodalmi élménnyel jutalmazza meg a kitartó olvasókat. A szöveg furcsasága mindenesetre megrettentette Ellmann korábbi könyveinek kiadóját, a Bloomsburyt, akik másoknak engedték át a publikálási lehetőséget. Vélhetően megbánták eme döntésüket.
Elif Shafak: 10 Minutes 38 Seconds In This Strange World
A Londonban élő, angol és török nyelven is író Shafak a legolvasottabb nő író Törökországban. Íróként és aktivistaként is kiáll többek között a női egyenjogúságért, a kisebbségekért, a szabad beszédért, és felszólal a populizmus ellen.
Politika iránti érdeklődése miatt támadások célpontjává vált: 2006-ban például beperelték a török nép megsértésének vádjával, amiért Az isztambuli fattyú című, magyarul is elérhető könyvének egyik szereplője népirtásnak nevezi az Első Világháború alatti örmény mészárlást. A bíróság felmentette a vád alól. Idén azért indult vizsgálat ellene, mert egy másik művében első szám első személyben ábrázolja egy gyerek szexuális bántalmazását. Ez a Twitter egyes felhasználói szerint nem az áldozatokra hívja fel a figyelmet, hanem a bűncselekményt menti fel; a török hatóság itt kapcsolódott be. Az Angol PEN Társaság védelmébe vette a szerzőt, és kijelentették, hogy a hatóság a szólásszabadságát korlátozza.
Shafak Booker-díjra jelölt könyve nem az elkövető, hanem az elszenvedő nézőpontjából mutatja be a szexuális erőszakot. A főszereplője egy szexmunkás, akinek a testét egy kukában hagyták, de akinek a címben szereplő időtartamig, 10 perc 38 másodpercig még működik az agya a klinikai halál után. Ebben az időintervallumban felidéződik a nő teljes élete, gyakran szagok vagy ízek asszociációin keresztül. A kritikusok szerint a regény képes egy elhallgattatott csoportot képviselni, és egy többszörösen traumatizált nő emberiességét érzékeltetni. Ezáltal pedig a sötét alaptónus ellenére is az élet szépségét ünnepli.
Bernardine Evaristo: Girl, Woman, Other
Megerősíti a gyanút, hogy van más kapcsolódási pont is a Booker-jelöltek között a rövid listán való szereplésükön túl az, hogy éppen Shafak méltatta a következőképpen a Girl, Woman, Other szerzőjét: „Bernardine Evaristo azoknak az íróknak az egyike, akiket mindenhol, mindenkinek olvasnia kéne.”
Evaristo egy olyan embercsoportot állít középpontba, amelyről kevesen írnak: a Nagy-Britanniában élő fekete nőket. Ha írnak is róluk, hajlamosak egybemosni az élettapasztalatukat, homogenizálni őket. Evaristo félreérthetetlenül felhívja a figyelmet arra, mennyire sokféle minden ember, könyve ugyanis tizenkettő, javarészt fekete nő életét követi, akiknek más a munkájuk, a koruk, a kulturális hátterük, a szexuális beállítottságuk — és a személyiségük.
Ennek a sokféleségnek az érzékeltetését a költői nyelvezet segíti. Evaristo írt már verses formájú regényt, és itt sem fél szembemenni a hagyományos tipográfiai elvárásokkal. Ha a történet megkívánja — például egy karakter feldúltságának leírásában —, akkor versszerűen tördeli a sorokat.
Noha elnyomott emberekről ír, Evaristo egyik interjújában elhatárolódott a traumairodalomtól. Leszögezte, hogy nem tragikus áldozatokként akarja bemutatni szereplőit. Ehelyett a reményt és a szabad akaratot kívánja felmutatni, valamint a nevetésre való készség fontosságát.
Chigozie Obioma: An Orchestra of Minorities
Rushdie-hoz hasonlóan Obioma is sajátosan keveri a valós életből és az irodalmi elődöktől vett elemeket. A könyv alapját annak a férfinak a története adja, akivel Obioma nem sokkal azelőtt találkozott, hogy véget vetett az életének. A tragikus sorsú férfi minden tulajdonát eladta, hogy egy ciprusi egyetemre mehessen, mivel szerelmének családja nem akarta elfogadni hiányos taníttatása miatt. Egy szélhámos azonban átverte, és megfosztotta minden pénzétől.
Obioma a szereplő elhatározottságát, kitartását és hányattatott útját Odüsszeuszéhoz hasonlítja. A szöveg azonban nem csak az európai mitológiára támaszkodik. A narrátor nem más, mint a chi, vagyis az igbó hagyomány védőszelleme. Obioma célja kettős: egyrészt esettanulmányt készíteni arról, mi vezet el ahhoz, hogy valakinek a viselkedésében radikális változások álljanak be, másrészt meg akarja ismertetni az olvasókkal az elfeledett igbó hagyományt.
A könyv Obioma második regénye. 2015-ös, The Fishermen című debütálása szintén felkerült a Booker rövid listájára.
