Ha helyt akarsz e Földön állni,
ó, ember, hímneművé válni,
még mielőtt a tudós bába
átalsegítne e világba:
vedd jobban fontolóra! Ez
a Föld az ínség fészke lesz!
Higgy a költőnek, ki ezt hajtja,
rossz-rágós falat, ezért rajta
a foga jócskán megkopott!
S ím’ Goethe Faustjából lopott:
„Az ember azt, hogy lenni jó,
nem érzi, csak mint embrió…”
Az Állam, váltig szerető
atyád: pórázon vezet ő.
És nyaggat és ráz okkal-foggal,
eltilt, töm paragrafusokkal!
Első parancs: „Add a gubádat!”
A második: „Tartsd a pofádat!”
Így élsz, és félhomályban ülsz
s ilyen helyzetben elhülyülsz.
S ha kocsmázol s a belédojtott
vad dühöd olykor beléfojtod
a serbe vagy a borba, haj:
nyomban fellép a macskajaj.
Ám ezalatt az idő vágtat,
a hajzatodon molyok rágtak,
ijesztőn megroggyant a házad,
lottyadt a végtag-gerendázat;
fejedben megalvadt az ész,
híg velővel nem sokra mész.
Szóval, már látod: itt az ősz,
eleget ettél, megdögölsz.
Kérdem, komám, bár félve félek:
Mi hát az ember, mi az élet?
Már Schiller is így szól, a Nagy:
„A javak java nem te vagy!”
S én: Olyan mint egy tyúkól-létra,
elejitül végig etcétra.
(Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz [részlet], ford.: Soltész Gáspár. Magvető, 1976. 113.o.)