nincsen értelme semminek
a szoba szűk a vers hideg
elvesztettem mindenemet
ha volt talán volt valamim
rám legyintettek a szavak
és elcserélt a szerelem
valami régi semmiken
reménykedem de nincs mibe’
nem szeret most már senki se
öleltelek volna sokáig
egyik ölelés mint a másik
de veled nem így volt nem veled
másmilyen volt nagyon veled
de nem tudom elmondani
csak szeretnélek hallani
és szeretnélek újra látni
bár tudom én voltam kegyetlen
ne mondd hogy a szavaim szépek
már nem bókolok nem mesélek
olyan nagyon megkeresnélek
pedig félek is nagyon félek
nagyon félek pedig találok
jönnek felém folyton a lányok
nem érdekel nem érdekel
tőled nem maradhatok el
költőien népdalosan
ritmus-, szó- és szótagtalan
írom itten csak írom itten
de nem vagy már a verseimben
hiába kereslek nem talállak
magamra vizelek mint az állat
mert nem bírom az éjszakákat
engedj be úgy aludnék nálad
(Demény Péter: Sonata pathétique. Látó, 2001/2., 5.o.)