Nagyon vágytam mindig a szüzességre,
a feszült, várakozó nemtudásra,
hogy retardált legyek, hogy bárki lássa:
még nyitott vagyok az együgyű szépre;
nyitott ajtó, amelyen sosem lép be
a tudás (meg az a sok ronda társa);
hogy érdeklődve bámulhassak másra,
de senkiben ne vegyek semmit észre.
Mert kiskoromtól okos és beteg
voltam, beláttam mindenki mögé —
olyan, aki zsigerből érti meg,
amiről érzi: bár ne értené.
Mint ki sokadmagával hentereg,
és nem tudja már, melyik az övé.
(Nádasdy Ádám: Szonett a szüzességről. Holmi, 1998/4. 457.o.)