Marina Cvetajeva: A ház

Összehúzott szemöldökök
Alól úgy néz rám, úgy köszönt
A ház, mint süldőlánykorom
Emléke: — Szervusz, jó rokon!

Oly meghitt-ismerős nekem
Homlokzata, repkény-köpeny
Terül reája, rejti őt,
Szégyelli tán, hogy nagyra nőtt.

Lám, nemhiába — rajta! vidd! —,
Taposva rút sikátori
Sarat, hihettem: homlokom —
Akárha büszke ház-orom.

A múzeum-oromfalon
Apollon-ív — a homlokom
 
Fénylett. E háztól messzi már,
Versek, mint bodza közt, lejár
Az élet — hulltom enyhe vár.

Melegség nélküli szemek:
Zöld, ódon ablaküvegek,
Száz éve kertet bámulók,
Százötven éve árvulót.

Sötétlő ablaküvegek,
Törvényük is egyetlenegy:
Zárulj be a vendég előtt,
Ne tükrözz minden elmenőt!
 
Újdonságra nem éhesen
Maradtak e szemek — igen! —
En-tükrük, önszerelmesen.

Összehúzott szemöldökök —
Süldőkoromnak zöldje, zöld!
Gyolcsaimé, gyöngyeimé,
Köntösömé, könnyeimé…

Kerítő kőfalak között —
Ház — haladék, ház — herceges,
Megbújva hárslombok mögött.
Leányka-lelkem szűzies
Dagerrotípja…

 

1931. szeptember 6.

 

(Marina Cvetajeva: A ház. Ford.: Baka István. in: 2000, 1992/1. 37.o.)