Szóval, tegnap mentem, szépen egyenesen előre, eltompult tekintettel. Egyszerre csak eláll a lélegzetem: önmagamat pillantottam meg. Nem, szó sincs beteges képzelgésről: egészségi állapotom ezidőszerint kifogástalan. Egy járókelő, közönséges járókelő, aki elképesztő módon hasonlít hozzám. Mindenképpen: ugyanaz a kissé rendetlen fekete szakáll, ugyanaz a beesett arc, keskeny száj, még fémkeretes szemüvege is ugyanaz. Hajlott hát, a kelleténél hosszabb karok, amelyek ide-oda lengenek a teste körül. Számomra a legborzalmasabb az, hogy az illetőn nem fekete ruha van, mint rajtam, hanem valami szürkés öltöny. A kalapja sem hasonlít az enyémhez. Csakis a test. Így hát a jelenséget nem állíthatom a látomások sorába, aminek nem lenne különösebb jelentősége; maga a legegyszerűbb valóság. Semmi kísértetszerű. Ember, akit egy népfaj erőfeszítése, egy élet, ezernyi nap és ezernyi véletlen az én képmásommá kovácsolt. Semmi több. Hajmeresztő valami!
(Georges Duhamel: A napló. Ford.: Illyés Gyula. Franklin-Társulat, én. 100.o.)