Ősz óta olvashatjuk Mészöly Miklósnak és Polcz Alaine-nek a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent, közel ötven éven keresztül tartó levélváltásait. Hogyan folyt a levelek feldolgozása és kiadása, mennyiben irodalmi- és mennyiben irodalomtörténeti jelentőségű a levelezéskötet, és mit adhat hozzá Mészöly és Polcz eddig ismert munkásságának értelmezéséhez — többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Nagy Boglárkával, A bilincs a szabadság legyen című kötet szerkesztőjével.
Gregor Lilla: Sok mindennek nevezik a levelezéskötetet: mikrotörténeti kordokumentum, irodalomtörténeti adalék, néha ars poetica vagy egyszerűen regény — miben áll a könyv jelentősége, mire való a kiadott levelezés?
Nagy Boglárka: Olvasni érdemes elsősorban, hiszen ezek a levelek sokrétű, stilárisan is változatos, élvezetes szövegek. A felsorolt műfajmegjelölések mindegyike érvényes a könyvre. A legelső, direkt olvasat nyilvánvalóan az, hogy egy híres házaspár életéről olvashatunk személyes közléseket tartalmazó leveleket. Ebben az értelemben szerintem — és ezt fogalmaztam meg az utószóban is — a kötetet afféle levélregényként lehet olvasni, egy több mint ötven éven át tartó kapcsolat nem szűnő beszédfolyamaként. Ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy nem hétköznapi emberekről van szó, hanem a huszadik század magyar szellemi életének jelentős, szakmájukat meghatározó alakjairól. Ez teszi levelezésüket egyúttal érdekes kordokumentummá is. Igyekeztem a lábjegyzeteket úgy megírni, hogy nemcsak személyes élettörténetük, családtörténetük, hanem valamelyest a korszak története is kirajzolódjék azok számára, akiknek nem feltétlenül jelentenek konkrét dolgokat a levelekben rejlő utalások. Másfelől egy ilyen kiadás természetesen irodalomtörténeti szempontból is sokatmondó anyag: a filológia, a szövegkritika álláspontja egyértelmű abban a tekintetben, hogy egy nagy író hagyatékából minden sajtcédula fontos. A mészölyi életművel kapcsolatban, amely egyébként igen zárt és nehezen megközelíthető életmű — főként, ha az utóéletére gondolunk —, komoly érdekességek merülnek fel a levelezésben, ezekről is írtam az utószóban. Ismerve némiképp Mészöly-életművét, engem nagyon meglepett, hogy számos olyan történés jelenik meg a levelekben, amelyek valamilyen módon a művekben is visszaköszönnek. Például a korai novellák, a Sötét jelek egész anyagában felbukkan jó néhány olyan történet, amelyekről konkrétan szó esik a levelezésben. Ami Polcz Alaine írói tevékenységét illeti, kevés olyan motívum kerül elő, amely az ő későbbi irodalmi pályájához kapcsolódik, hiszen a levelezés idején, 1948 és 1997 között, csak az Asszony a fronton című regényét publikálta, de pszichológiai munkásságának alakulása, például hogy mikor, hogyan kezd el foglalkozni a világjátékkal, tanatológiával, nagyon szépen kirajzolódik ebből a könyvből.
GL: Mennyiben értelmeződik át szerinted az ember Mészöly- vagy Polcz-olvasata a levelezés nyújtotta adalékok hatására?
NB: Ha át nem is értelmeződik, de mindenképpen kiegészül, esetleg valamelyest újraértelmeződhet. Említettem, hogy bizonyos konkrétumok, életesemények, történetek, amelyekről Mészöly mesél a feleségének, bekerültek az életmű egyes darabjaiba, számomra ez érdekes felfedezés volt, és azt hiszem, általában a Mészöly-olvasók számára is az lehet. Ez arra világít rá, hogy ez az egyébként végletekig sűrített poétikára alapozott életmű, ez a nagyon szikár és a végtelen pontosság értelmében absztrakt mészölyi próza, amelynek topográfiáját jól be tudta határolni a szakirodalom, rendelkezik felfejthető, faktuális történetelemekkel, eseményekkel. Amiből az is következik, hogy ennek az absztrakciós poétikai műveletnek a folyamata is feltárható valamelyest. Mindemellett természetesen a levelezés számos életrajzi vonatkozású újdonságot is tartalmaz. Mészöly meglehetősen irtózott a szubjektivitástól, a direkt személyességtől, jellemző, hogy a fennmaradt naplói nem a napi történésekről szóló szubjektív beszámolók, hanem műhelynaplók, munkanaplók, feljegyzésekkel (az ő szavával: „kijegyzésekkel”), szövegvázlatokkal, kezdeményekkel. Ugyanez a távolságtartás jellemző a vele készült interjúkra is, ezért az élettényekről, a biográfiájáról viszonylag keveset tudtunk. Az egyetlen kivétel a Szigeti László készítette beszélgetőkönyv, a Párbeszédkísérlet (1999), amelyben Mészölytől szokatlan módon mégis olvashatók személyesebb vonatkozású megnyilatkozások. Azt gondolom, hogy a levelezéskötet nyomán sokat bővült az életéről való tudásunk. Rendkívül izgalmasnak tartom például, hogy sok minden kiderült a családja történetéről, arról a családról, amely a „pannon prózák” szereplője, amivel ismét visszakanyarodunk az életműhöz, az újraértelmezések lehetőségéhez.
Polcz Alaine, ellentétben Mészöllyel, igazán vallomásos alkat volt. Az ő irodalmi karrierje a férje halála után kezdődött el igazán, megjelent ugyan az Asszony a fronton 1991-ben, de aztán sokkal később, a kétezres évek elején kezdte publikálni az esszéköteteit, visszaemlékezéseit, amelyek alapvetően a személyes életéről szóló rövidebb-hosszabb anekdoták. Ugyanakkor ha az ő családtörténetében ezek alapján próbálnánk eligazodni, bizony sok ellentmondásra, homályos elemre bukkanunk. Ez nyilvánvalóan abból fakadt, hogy már bőven túl a hetvenen kezdte foglalkoztatni a múltja, amelyről már nem nagyon voltak teljességgel megbízható emlékei. A levelezésben, illetve a PIM-beli hagyatékában azonban az ő biográfiai nyomai is pontosabban követhetők. Vele kapcsolatban az a fajta mesélőkedv és a mesélésre való természetes képesség volt számomra felfedezés, amely a leveleiből hitelesen kiviláglik. Fantasztikus útleírásai vannak. Bárhol járt a világban, mindenhonnan nagyon érzékletes beszámolókkal jelentkezett. Mintha mindig megtalálta volna valamilyen érdekes, izgalmas kaland. Ami a kettejük kapcsolatában, a közös munkakapcsolatban jelentős momentum, az a Pontos történetek útközben című könyv születése. A megjelent kötetváltozatokból és a hagyatékban fellelhető kéziratokból jól látszik, hogy Polcz Alaine történeteket szállított Mészölynek, erről több szó esik a levelekben is. Részben a levelezéskötet nyomán Szolláth Dávid a 2018. januári Jelenkorban publikált alapos elemzést arról, hogy a hagyatékban van egy olyan Mészöly-kézirat, amely egy már letisztult formája a Pontos történetek első kiadásának, és amely igazolja, hogy az a mese, az a történetelbeszélés, amit Polcz Alaine tudott, Mészöly számára fontos anyag volt.
GL: A cím iránymutatása és a levélregényszerű olvashatóság is afelé mutat számomra, hogy a kötet lineáris történetet vázol fel. Tekinthető ilyen lineárisnak a levelezés?
NB: Azt hiszem, hogy a linearitás inkább a kronológia értelmében mondható ki. Szerintem egy emberi élet kevéssé lineáris, mármint az életesemények ok–okozatiság-elvű folytonosságát illetően, de mindenképpen kronologikus. Vannak olyan szakaszok ebben a levelezésben, amelyben a linearitás valóban jól érzékelhető, különösen, amikor a házastársi kapcsolat harmóniában működik, általában amikor hosszabb ideig vannak távol egymástól, és komolyabb levélfolyamok maradtak fenn, olyankor elég összefüggő eseménytörténet bontakozik ki, de nemegyszer akkor is, amikor éppen válságot élt meg a két ember. A levelezés vége felé, tehát nagyjából a hetvenes évek végétől, amikor kevesebbet voltak távol egymástól (nem utolsósorban a kisoroszi háznak köszönhetően) már kevesebb a hosszú levél vagy a levélfolyam, akkortól inkább rövid üzenetváltások jellemzőek, de ezek is elég sok információval szolgálnak az olvasónak. Különösen, ha a cédulákon Polcz Alaine egyidejű kommentárjai is szerepelnek. Ezekből a kiegészítésekből olykor egy-egy metaregény bontakozik ki az adott kontexusra vonatkozóan. Meglehetősen hosszú évtizedeket ölel fel a levelezésük anyaga, de azt gondolom, hogy mégsem egyetlen nagy történetet rajzol ki, hanem sokkal inkább sok kis részletből összeálló eseménytörténetet, személyes történetet kap az ember a levelezéskötettel a kezébe.
GL: A kiadás inkább naplószerű, kevésbé hasonlít az egy-egy író levelezéseiből összeállított, inkább kutatható, adatbázisszerű filológiai munkaként kiadott levelezéskötetekhez. Hogyhogy ez így alakult?
NB: Ez a kötet mindenekelőtt egy magánéleti levelezés anyaga. Ha egy nagy író levelezését adják ki, vegyük például a Kosztolányi-levelezést, amelyet Réz Pál rendezett sajtó alá, abból nyilvánvalóan szerteágazó irodalmi kapcsolatrendszer tárul(hat) elénk. A személyes levelezés azonban rengeteg olyan magánéleti momentumot tartalmaz, amelyek adott esetben nem feltétlenül fognak irodalomtörténeti jelentőségűvé válni, de egészében egy páros levelezéskötet is mindenképpen érdekes forrás, és a személyes, intim vonatkozásait illetően természetszerűleg inkább naplószerű. Akadnak példák jócskán ilyen jellegű dokumentumok kiadására (és most nem elsősorban a naplókra utalok), köztük Szabó Lőrincnek a feleségével, Mikes Klárával folytatott levelezése, illetve a szerelmével, Korzáti Erzsébettel váltott leveleinek a kiadása, vagy Németh László és Démusz Ella levelezésének kötete. Hasonlóan ezekhez, a műfaj természetéből adódóan, A bilincs a szabadság legyenben is erős a magánéleti szálak jelenléte, de határozott véleményem, hogy a könyv jócskán tartalmaz irodalomtörténeti vagy éppen társadalomtörténeti értékű anyagot is. Amikor hosszú éveken át arról szólnak a levelek, hogy milyen nehézségek árán próbálják a létfenntartáshoz szükséges minimumot megteremteni, abból az is látható, hogy mennyire nem voltak korrumpálhatók, hogy kiknek a segítségére számíthattak egyáltalán, milyen lehetőségeik voltak a korabeli kultúrpolitikai viszonyok közepette, hogyan alakult, változott időről időre a kapcsolatrendszerük, akár a baráti, a családi, akár a szakmai, társadalmi kapcsolati hálójuk, miközben egyúttal érzékletes benyomást kapunk a korabeli alkotó értelmiség számára rendelkezésre álló szereplehetőségekről is. A kortársaktól gyakran hallunk Mészöly következetes, hajlíthatatlan személyiségéről, amit a levelek példaszerűen alátámasztanak, mint ahogy Polcz Alaine pszichológusi elkötelezettségét és legendás empátiáját is igazolja a levelezés.
GL: Hogyan hat a két szerző megítélésére, recepciójára ez a kötet?
NB: Erről még korai beszélnünk, mert egy kivétellel még nem jelentek meg a könyvről elmélyült írások, inkább csak primér olvasatok, amelyek alapvetően a magánéleti bonyodalmakra koncentrálnak. Eddig egyetlen alapos, elemző recenzió olvasható a könyvről, Reményi József Tamásnak a Revizoronline-on megjelent írása. Magam is kíváncsi vagyok, hogyan fog hatni ez a kötet a recepcióra — biztosan befolyásolja, legalábbis azt gondolom, hogy befolyásolnia kell, hiszen ez a levelezés háttértörténet mindkettejük életművéhez. De ez akkor fog kiderülni, amikor alaposabb elemzések születhetnek az egyes Mészöly- és Polcz-művekről, esetleg ennek a kötetnek a segítségével is. Esztétikai értelemben nagy fordulatokat azért nem várok a recepcióban.
A Mészöly–Polcz házaspár viszonyáról, nem utolsósorban Polcz Alaine kései visszaemlékezései nyomán, az elmúlt években ellentmondásos mítosz alakult ki. Ehhez nagyon fontos adalék a könyv. E mítosz gyökereit éppen Reményi József Tamás fogalmazta meg említett írásában: „A szenvedéstörténetre mindig fogékony legendagyártás Alaine-t persze intenzívebben övezte, hiszen a háborús traumájával megküzdő nő, a rettenet tapasztalataiból hivatást teremtő szakember, ugyanakkor az »ura« árnyékába kényszerülő titkos író képzete megrendítőbb lehetett az ugyancsak háborúval megvert, de hódító, magát írófejedelemmé kinövő férfi portréjánál.” A főként a közösségi hálón olvasható különféle reakciók sokszor meglepően leegyszerűsítőek és prűdek. Ez a házasság éppannyira volt megterhelve hullámvölgyekkel, mint ahogy bármely hétköznapi házaspáré. Nem hinném, hogy jogunkban állna ítélkezni két ember magánéletének fordulatairól, nem hinném, hogy a mégoly személyes levelezés nyomán valós képet alkothatunk a konfliktusaikról, érzelmeikről és viharaikról, de meggyőződésem, hogy ha elfogulatlanul, netán előzetes tudás nélkül olvassuk a levélváltásaikat, nyilvánvalóvá válik számunkra ennek a házasságnak a kölcsönössége is. Polcz Alaine sokszor, sokféleképpen nyilatkozott kettejükről Mészöly halála után, szívesen idézek egy 2004-es, Népszabadság-beli interjújából: „Miklós szintén segített nekem, ha úgy tetszik, magamat szellemileg kihordani. Amikor már írni merészkedtem, ott ült, azon a széken, amely eltávozása óta is az övé, és azt mondta: magyar író felesége hogy írhat így! Hát nem érzed a mondat ritmusát? Nem éreztem. Most, az ő feddő szavai, rendkívüli kultúrájának átsugárzása révén, jó néhanyadik könyvem megírása után már érzem. Egyébként sajátos munkamegosztásban éltünk. […] Engem a háború képesített a megértésre. Arra is, hogy őt, az örökös lázadót, aki ’56-ban mindig ott termett, ahol lőttek, később pedig a Charta szóvivője lett, szintén megértsem. Így társult Miklós politikai-emberi bátorságához, őszinteségéhez, szókimondásához az én hivatásomból is eredő türelmem. Az, hogy sem szellemi, sem írói, sem fizikai szabadságában őt soha nem korlátoztam. Ekként tudtuk egymást szeretni, kiegészíteni, elviselni, a másikhoz mindig visszatérni.”
GL: Hogy született meg az igény az utószóra, és hogyhogy éppen Nádas Pétert kérték fel ennek a megírására?
NB: Amikor a levelezés kiadásának ötlete fölmerült évekkel ezelőtt Ablonczy Annában, Polcz Alaine jogörökösében, a Jelenkor Kiadó alapító igazgatója, Csordás Gábor felkérte Nádas Pétert egy utószó megírására. Nádas közelről, a barátok közül talán a legközelebbről ismerte Mészölyt és Polcz Alaine-t, ismerte a személyiségüket és a tevékenységüket is, és azzal a rá jellemző körültekintéssel, higgadtsággal és iróniával is tud mindkettejükről beszélni ebben az utószóban, ami megharcol az említett előítéletekkel. Olyanfajta közelségből írta meg róluk az esszéjét, ami ugyanakkor kényszerű időbeli és vállalt mentális távolság is. Az esszé alcíme — Emléklapok halott barátaimról — utalás a Világló részletek emlékezésstruktúrájára, arra az utólag konstruált és kontrollált, tudatformáló emlékezésmódra, ami a Világló részleteket is jellemzi. Nádas Péternek nemcsak ezt az esszét köszönhetjük, de sokat segített a háttértörténetek kutatásában is.
GL: Szerkesztőként milyen volt ezekkel a szövegekkel dolgozni?
NB: Egyfelől nehéz, másfelől persze hallatlanul izgalmas munka volt. A szerkesztés folyamata legelsőként azt jelentette, hogy ezeket a leveleket ki kellett tudni olvasni. Ablonczy Annának, aki a levelek nagy részét Barna Évával begépelte, az eredeti terve az volt, hogy egy válogatáskötetet állít össze, de a Mészöly-hagyatékot kezelő Mészöly Miklós Egyesülettel úgy döntöttünk, hogy a teljes levelezést adjuk ki, semmiképp nem akartuk volna cenzúrázni az anyagot. Ezután Jankovics József irodalomtörténésszel töltöttünk el összesen három hónapot a PIM-ben azzal, hogy összevetettük a begépelt szövegeket az eredeti kéziratokkal, illetve beírtuk még az összes többi levelet is, amelyek Anna koncepciója szerint kimaradtak volna. Nem volt könnyű, mert Polcz Alaine írása nagyon nehezen olvasható, erről a levelezésben is sokszor történik említés. A következő mozzanat az, amikor ezeket a leveleket az ember, vagyis én, kronológiai rendbe illeszti. Ez bizonyult a legnehezebb feladatnak, hiszen nagyon sok levélnek elveszett a borítékja, nem volt dátumozva, látnom kellett tehát egyszerre az összképet, hogy aztán a kisebb darabokat sorba tudjam rakni. Miközben a kronológián, a levelek sorrendjén dolgoztam, már írtam a jegyzeteket is, de látnom kellett a különböző eseménysorokat és a levélfolyamokat egyben, illetve bizonyos értelemben a teljes levelezést. Minden nehézség ellenére azonban nagyon inspiráló feladat egy ilyen könyvet összerakni. Igyekeztem úgy megjegyzetelni az anyagot, hogy azok számára is befogadható legyen, akik nem feltétlenül jártasak a házaspár életművében. Számomra is rengeteg felfedezéssel járt a szerkesztés folyamata, nagyon érdekelt, hogy honnan jön ez a két ember. Sokat kutattam a PIM-ben letétben helyezett hagyatékukban, hogy a jegyzeteket pontosíthassam, másokkal folytatott levelezésükből is volt módom olvasni, és igyekeztem felkeresni kortanúkat is. A kortársaik közül már kevesen élnek, de azért így is sok embertől, sok helyről kaptam segítséget, nemegyszer kanyargós utakon jutva egy-egy fontos információhoz. A kutatásnak erről a részéről sok jó, anekdotikus emlékem van. Mindenesetre azt biztosan elmondhatom, hogy nagy szerencsének bizonyult számomra, hogy Mészölyék olyan nyílt és barátságos társasági emberek voltak, így előbb-utóbb a kérdéseim jelentős részére választ kaptam valakitől.
GL: Mint a levelezéskötet szerkesztője és a Mészöly Miklós Egyesület tagja, ezt igazán tőled érdemes megkérdezni, azt hiszem: hogy látod Mészöly és Polcz szerepét, hatását a kortárs irodalomban?
NB: Mészöly Miklós hatása nehezen tetten érhető. Az elmúlt években gyakran felmerült ez a kérdés, 2017 decemberében a Mészöly Miklós Egyesület konferenciájának is témája volt Mészöly Miklós hatása a kortárs magyar irodalomra. Nehezen megválaszolható, hogy miképpen hatott Mészöly az utána következő generációkra. A nehézség pedig szerintem egyértelműen a mészölyi poétika követhetetlenségéből fakad, hiszen ez a poétika egyfajta végpontnak bizonyul a modern magyar irodalomban. Nehéz lenne textológiai módszerekkel kimutatni ilyen hatásokat. Nehéz volna Mészöly-epigonokat találni. Azt hiszem, hogy a hatása sokkal inkább abban a fajta ethoszban kereshető, amely a pontosságról, a szikárságról, a sűrítésről, az úgynevezett ráfogásoknak az elkerüléséről szól, ezt mindenképpen Mészöly írói hagyatékának tartom. Ez az ethosz, amelyet íróként képviselt, fontos minta volt annak a generációnak a számára, akik a negyvenes években születtek, a hetvenes években lettek íróvá, de talán még a későbbi generációra is. Sok olyan szerző van, aki valami módon a mestereként tekint rá. A legszorosabb baráti-szakmai kapcsolata Nádassal volt, de Nádastól azt is tudhatjuk, hogy ez a hatás néha ellenhatás volt. Sokat vitatkoztak egymás szövegein, olvasták egymást és beszélgettek a munkáikról, de Nádas több helyütt is elmondta, hogy az Emlékiratok könyvét valószínűleg Mészöly nem olvasta.
Az a fajta sűrítés, amely Mészöly írásait jellemzi, lehetetlenné tette annak a bizonyos nagyregénynek a megírását, ami a vágya volt. Kiderül a levelezésből, hogy Nyomozás címmel tervezte a huszonöt íves nagyregényt, az erre vonatkozó szerződés fényképét is beletettem a kötetbe, de az végül nem született meg. Cserébe ott van nekünk a Nyomozás négyrészes ciklusa. A Mészöly-hatásról Bazsányi Sándor írt remek tanulmányt a Jelenkor 2016/5. számában, amelyben háromféle Mészöly-nyomot különböztet meg: ornamentális, esszenciális és funkcionális, valamint példákkal is szolgál Darvasi Lászlótól Márton Lászlón át Nádas Péterig. Szívesen hozzátennék még egy nyomot, ami megint csak ehhez a bizonyos ethoszhoz kapcsolódik, s ennyiben talán nem is csak a hatásáról, hanem ahogy mondtad, inkább a szerepéről lehet beszélni, nevezetesen a hajlíthatatlanság, az objektivitás iránti elkötelezettség nyomait. Ezt érthetjük személyes (mentális, antropológiai, társadalmi jellegű) fogalomként vagy tulajdonságként, de érthetjük ars poeticaként is. A szakirodalom sokat idézi a Warhol kamerája — a tettenérés tanulságai című esszét mint a Mészöly-poétika tetten érhető megnyilatkozását. Jól idézhető példája a hamisságoktól, ráfogásoktól, kíméletességtől tudatosan távol helyezkedő Mészöly írói attitűdjének. Ezt a nyomot valamiképpen követhetőnek látom a későbbi generációkban.
Polcz Alaine hatása kifejezetten nem irodalmi hatás. A könyv az ő vonatkozásában is sok-sok adalékkal szolgál, elsősorban pszichológusi pályaképének kirajzolásához. A szakterületén végzett munkája, a „világjáték” meghonosításától a haldokló gyermekek terápiáján át a hospice-mozgalomig, ma is megkerülhetetlen. Fontos könyvének tartom az Asszony a frontont, és közvetlenül mellé sorolnám, irodalmi munkásságának másik kiemelkedő darabjaként a kötetben olvasható leveleit, sokkal inkább, mint más köteteit. A levelekben csodálatosan működik a mesélő kedve, a mesélő nyelve. Jellemzően így születtek a későbbi munkái is, ő nem írta, hanem diktálta könyveit. Ezeket a lediktált szövegeket később maga is szerkesztette, de dolgozott vele mindig szerkesztő is, hosszú ideig Szilárd Gabriella. A hagyatékból előkerült egy floppy, rajta egy „Vízakna” elnevezésű fájl, a gyerekkoráról szóló kisebb terjedelmű, nyers szöveg. Polcz Alaine valamikor 1998 körül mondta magnóra ezeket a történeteket, a fájl pedig a szerkesztés nélkül begépelt „orális” változatot tartalmazza. Szerencsés véletlen folytán megvan ennek az anyagnak a kissé átdolgozott, átszerkesztett változata is Ablonczy Annánál; a két szövegváltozatból jól látszik, hogy mennyire másként működik Polcz Alaine történetmesélése az élőbeszédben, s mennyire nem működik az eredeti elbeszélő módján a papíron. A könyvei is afféle életmesék, bölcsességek és tapasztalatok, könnyen befogadható, saját élményeken alapuló történetek, ennélfogva sokkal ismertebb és népszerűbb szerző, mint Mészöly.
GL: Az elmúlt években folyamatosan haladt Mészöly munkáinak kiadása? Mit terveztek még kiadni a hagyatékból?
NB: A hagyaték nem fog meglepetésekkel szolgálni, Mészöly takarékos író volt. Erre az életmű alakítása/alakulása is jó példa. Sokszor kompilálta újra a már kiadott köteteit, használta és alakította újra a szövegeit. A 2007-ben megjelent Műhelynaplókból, amelyet Thomka Beátával rendeztünk sajtó alá, kiderül, hogy nagyon sok olyan anyagot használt fel időről időre különböző kötetszerkezetekben, amelyekkel akár már az ötvenes években elkezdett dolgozni, ilyenek például a csak 1991-ben megjelent Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról című kötetnek a szövegei. Mészöly utolsó számítógépéből származik egy Adamecz című szöveg, egy regénykezdemény, amit Thomka Beáta közölt a Jelenkorban 2004-ben, de sem a gépből, sem a kéziratos hagyatékból nem került elő semmi további újdonság, nem hinném, hogy nagyszabású felfedezés történne e tekintetben. Az életműkiadás 1995-ben kezdődött a Jelenkor Kiadónál, a Mészöly által összeállított sorozatterv szerint, ami szintén egy újfajta kompilációja volt a korábbi köteteinek. A sorozat néhány darabja az eredeti formájában jelent meg, de a novellásköteteit és az esszéköteteinek az anyagát teljes mértékben újrarendezte. Ez a 21 kötetből álló tervezet megvalósult a Sólymok csillagvilága című kötettel 2016-ban. Idén bizonyos értelemben újraindul az életmű kiadása, mégpedig a Vadvizekkel, amit Mészöly nem is vett föl a sorozattervébe. A Vadvizek az első könyve volt, 1948-ban, éppen hetven éve jelent meg először és utoljára, s most, 2018-ban változatlan kiadásban adjuk közre. Ennek a vékonyka kötetnek az anyagából Mészöly egyetlen szöveget közölt újra, a Koldustáncot, azt is átírva, tehát ebben a formában hetven év után most lesz ismét olvasható ez az anyag. S ha már a Vadvizeket említem, hadd utaljak vissza a beszélgetésünk elején említett személyesség-problémához: a legelső kötet legelső szövegének, a Berta nővérnek a legelső bekezdésében Mészöly mintha máris meghirdette volna az erre vonatkozó programját, amikor így ír: „[…] leküzdve azt a velem született félénkséget és kissé beteges szeméremérzést, ami mindig elfogott, ha lelkemről, a bűneimről s általában a túlságosan is személyes természetű jelenségekről kellett szólanom”.
A későbbiekben a novellásköteteit szeretnénk kiadni az eredeti kompozíciókat követve: a Vadvizek után a Sötét jeleket, ami 1957-ben jelent meg először és ebben a formájában azóta sem; aztán az 1967-es Jelentés öt egérről következik, majd a nagyon izgalmas és irodalomtörténeti fordulópontot jelentő gyűjteménye, az 1975-ös Alakulások.
GL: Mennyire dolgoztál volna szívesen szerkesztőként együtt Mészöllyel? Aláírja egy nagyregény szerződését, ami aztán sose készül el…
NB: Megtörténik ma is, ehhez nem kell Mészöly Miklósnak lenni, hogy egy író tervez, és aztán másképp alakulnak a dolgok… Nagyon kíváncsi volnék, hogy Mészöly íróként hogyan működik együtt a szerkesztővel. Beszélgettem a sajtó alá rendezés közben Márványi Judittal, aki Mészöly szerkesztője volt mintegy húsz évig, és megkérdeztem tőle, hogyan dolgoztak együtt, mennyire hagyta Mészöly, hogy beleszóljon a munkába. Márványi Judit úgy fogalmazott, hogy Mészöly írásai kész szövegek voltak, és különösebb szerkesztői munkára nem nagyon volt szükség. Pályakezdőként egyébként dolgoztam Mészöllyel, amikor az életműsorozatában kiadott Mesék című gyűjteményes kötetének voltam a szerkesztője, de nagy kreativitásra nem adott alkalmat, hiszen a mesegyűjtemény a mészölyi tervezet szerint összeállított anyag volt, már korábban kiadott mesék és fordítások jelentek meg benne, nem nagyon volt mód különösebb szerkesztői ötletek és javaslatok megfogalmazására. Egy frissen született munkán dolgozni vele nyilván érdekes feladat lett volna — de az is lehet, hogy nem lett volna feladat. Ez megválaszolhatatlan kérdés marad.
Budapest, 2018. február 26.