Ha valaki, aki nem ismeri, de kíváncsi kabai lórántra, nézze meg a Wikipédia rá vonatkozó szócikket, elképesztően gazdag anyagot talál. Ez az anyag persze attól ilyen gazdag, hogy lóri már jó régen (meglepően régen, 1993-ban) kezdte a munkálkodást és piszok sok mindent és sokfélét csinált. Ami meglepő, az a szerteágazó, sokféle dolog, ami megteremtődik általa. Aki csak felületesen ismeri (biztos kevés ilyen van) az tudja (gondolja) róla, hogy költő, meg még talán, hogy irodalmár, merthogy több-kevesebb rendszerességgel felkérik bizonyos zsűrikbe, eldöntendő, megítélendő bizonyos dolgokat, meg persze a Műút, amelynek 10 éven át a szépirodalmi szerkesztője volt, és hogy ez a miskolci lap őáltala (is) lett olyan nagy és jelentős. Az említett felkérések azt jelentik, hogy mérvadó körök adnak a szavára, megbíznak ítéletében még akkor is, hogyha ő maga gyakran (sőt mondhatni folyamatosan) a képzeletbeli pályának mind a két térfelén játszik (játszott), egyszerre mind a két csapatban, mint szerző és mint szerkesztő is.
Persze az irodalmi, vagyis inkább általában a művészeti élet nem focimeccs, még csak nem is verseny, ezért kissé rossz a hasonlat. És azért csak egy kissé, mert mostanában ezek a (gyakran csak széplelkűeknek gondolt) közéleti mezők nemhogy focipályára emlékeztetnek, de sokkal inkább csatamezőre, ahol véres küzdelem folyik, persze vér nélkül. Napjainkban a kultúrharc újra feltámadt, így aki azon sajnálkozott, hogy a rendszerváltás után már szinte semminek sincs tétje (mármint a művészeti életben), és a dögunalom kárára van az alkotókedvnek, az most boldog lehet, újra itt a Kánaán. Újra van miért és mi ellen küzdeni, vannak csaták, vannak ellenfelek, vannak győztesek, és vannak vesztesek, valódi és átvitt értelemben egyaránt. Lóri most például a Műút szerkesztői állása után (egy romantikus attitűdnek megfelelően) elfoglalta állását (szó szerint) a Legenda nevű söröző pultja mögött, a budapesti Király utca 78. szám alatt — nagy szabadságot ad neki ez a státus, és reméljük, hogy alkotókedve munkabírásával együtt még jobban szárnyal majd, mint eddig. (Talán) lesz ideje újra többet írni, többet festeni, vagy akár videózni a telefonjával, amikor egy doboz sörrel a kezében ácsorog egy tér sarkán? Nem tudjuk. Más munka, más időbeosztás, más főnökök, más minden. Pár hete is nagy lendülettel látott munkához, hogy majd most fest sok képet, meglátjuk.
Az mindenesetre érdekes, hogy ha a festményeit nézzük, akkor úgy tűnik, mintha az összes eddigit egy ülésben nyomta volna le, szünet nélkül, egy sorozatban, na jó, cigarettázva néha a szünetekben. Az is érdekes lenne, ha egy animált cuccot csinálna valaki lóri festményeiből, merthogy ez a bizonyos folytonosság ezt bőven lehetővé tenné, és akkor fix, hogy végig valami nagy nyári vagy trópusi zuhéra emlékeztetne az a videómeló. De ez persze csak egy lapos és bárgyú hasonlat, kissé komolytalan is, az azonban mégis biztos, hogy lóri képei (majdnem) egytől egyig függőleges irányú valamikből állnak. Azért nem írok vonalakat, mert gyakran nem is vonalakról van szó, főleg nem azok szabályos rendszeréről, hanem inkább tényleg egyfajta zuhé, zuhatag rögzített, pillanatnyi állapotáról. Az is egy jó kérdés lehetne, hogy a szimpla esztétikai élményen túl mit nyújtanak ezek a képek, merthogy nagyon szuper dolgok ezek, és öröm őket nézni, az biztos. Ami mégis első látásra megragadja a figyelmünket, az egyfajta gondtalan és gondolattalan kaparászás, egyfajta nyomhagyás, mindenfajta különösebb felelősségvállalás és konzekvencia nélkül. Azt tudjuk lóri elmondása alapján, hogy totál nem tipikus művészi vagy művészeti eszközökkel készíti képeit, gyakran használ gyökérkefét, vagy még durvább módon, marokra fogott szögeket, meg ilyesmit, hogy festékbe mártva azokat, nyomot hagyva végigkaristolja az előkészített papírlapot, adott esetben alapozott vásznat. Ezekkel a részben saját maga által kitalált, de mindenképpen a maga módján használt, gyakran brutális technikákkal képes aztán olyan elképesztően lírai finomságú effektek létrehozására a síkon, amelyek egy roppant gazdag asszociációs mezőt hordoznak.
A teljes jelentésnélküliség emblematikus darabjai lóri művei, és ezért is valószínűleg teljesen felesleges bármilyen képzőművészeti irányzathoz kapcsolni őket, hiszen bár ő valószínűleg ismeri a munkáival kapcsolatba hozható nemzetközi előzményeket, létrejöttük szempontjából azok nem mérvadóak. Az említett gondtalanság azonban sosem jár gondatlansággal, mert mindig nagyon is gondosan előkészíti a leendő munkamenetet, annak fázisait, és fejben tervet készít a majdan megszülető képhez. Sokszor és sokan emlegetnek úgynevezett belső képeket műalkotások, képek létrejöttével kapcsolatban, ez esetben szerintem erről sincs szó. Tehát nem gondolom, hogy lóri fejében előre megszületnének ezek a konkrét képi események, mert létrejöttük módja gyakorta inkább egy-egy kis performanszfélének is felfogható — amiben sokszor vett részt eddigi tevékenysége során —, tehát az aktivitás maga az, ami nyomot (emléknyomot) hagyva megjelenik a felületen. Ezek mellett azonban van több, másfajta jellegű, más módon megszülető sorozata, amelyeknél a fentebb leírt esetlegesség nem játszik szerepet. E művei klasszikus módon olaj-, vagy akrilfestékkel készülnek, és ecsettel vagy festőkéssel felhordva jönnek létre a minimál festői felületek. A karcolt, csíkozott művek mellett ezek sokkal tömörebbek, nehézkesebbek, de struktúrájuk alapvetően mégis megegyezik. E képek felülete tömör, faktúrájuk alapvetően sima, legfeljebb a párhuzamos sávok határait jelölő kiemelkedésekkel, gyakran a monokromitásig vitt eszköztelenséggel. Majd egyszer kiderítjük, hogy miért ez a nagy vonzódás a függőleges, jellemzően lefelé irányuló mozgásokhoz, most csak feltételezésként annyit, hogy ezek a bár nagyon változatos módon megformált, de mégis mindig egy irányban, lefelé ható erők, mintha alkotójuknak a földhöz és a stabilitáshoz való ragaszkodását mutatná.