„Vaskereszttel a segglyukadban ne balettozz!” – ez van kiírva az Art Club férfivécéjének ajtójára, amitől néhány méterre, túl egy-két szebb napokat látott idült alkoholistán, Toka épp répával kevert abszintesszenciát hány és korántsem foglalkozik holmi értelmetlen falfirkákkal. A lényegre koncentrál: nem szeretné leokádni magát. Ilyenkor semmi sem aggasztja őt igazán. Leszarja a szüleit, a nagyszüleit, a seggfej öccsét, a kurva excsajait, az elfehéredett arcú ótvaros ribanc pultos nőt, Marika nénit, és persze minket is, akik egész jól elröhögcsélünk rajta a sarokban. Tokának most valószínűleg mit sem számítanak a vaskeresztek. Tokát most nem aggasztják azok az emberek, akik a balett táncnak szentelik a szabadidejüket. A rendkívül olvasott Tokának, akinek noha megvannak az élet bizonyos dolgairól alkotott gondolatai, így hogy indokolatlanul, mindent félretéve és figyelmen kívül hagyva rókázni kezd, senki nem kérdi ki a véleményét.
Barátunk most végre valahára kívülállónak, meg nem értettnek érezheti magát és nyilvánvalóan belül, odabent a zilált lelkivilágában mindenfajta tőle oly’ távol álló abszurd dolgokat is megígér: esküszik, hogy nem fog többé sem inni, sem cigizni, sem pedig füvezni. Kicsit az apámra emlékeztet. Ő csinálta ezt annak idején, amikor még együtt éltek anyámmal. Okádott meg verekedett, meg cirkuszolt, aztán másnap – természetesen semmire sem emlékezve az elmúlt éjszaka történéséiből – váltig állította, hogy ő bizony soha, de soha nem fogja megismételni ezeket a minden ízében „vállalhatatlan galádságokat”, majd olyasmit is hozzátett, hogy „természetesen végtelenül sajnálja a történteket”, ha egyáltalán tényleg úgy viselkedett, ahogy elmondták, és megígérte, hogy innentől kezdve minden meg fog változni. De persze soha nem változott meg semmi sem.
A pultos nő, Marika néni – arcán a látszólagos idegösszeroppanással – a felmosórongyért trappol és lerí az arcáról, hogy bizony-bizony őt már nagyon régen hágták meg igazán: a mozdulatai azt árulják el róla, hogy évek óta nem gondol a szexre. Vonásai azt bizonyítják, hogy beleöregedett a magányba és a monotonságba. A hamuszürke hétköznapjai elemésztették az életbe vetett hitét. Marika néni évtizedek óta ugyanazt csinálja ugyanúgy. Már a kocsmát esténként elárasztó részegesek sem akarnak flörtölni vele. Már senki nem képzeli el őt meztelenül. Már nem füttyögnek utána az elárvult férfihangok. Nem mintha valaha is így lett volna. Az ő világában az udvarlás korszaka tulajdonképpen nem is létezett, mintha ő nem is lett volna fiatal; a bezzeg az én koromban kezdetű gyakran elmesélt nosztalgiasztorijai mind-mind kitalációk. Csupán a neuronjaiban létrejött agyszüleményei; produktumai a tökélyre fejlesztett fantáziavilágának. Semmi több. Marika néni, ha meg akar szabadulni a múltjától, a nem valós történeteivel áltatja másokat és magát is, meg persze azzal alszik el esténként, hogy kivételesen rossz sorsát az Úr akarta így.
A nő magának sem meri bevallani, hogy az Isten talán kegyetlen volt vele, amikor hájas seggel, lapos löttyedt mellekkel, orbitális hájfejjel, hurkás kezekkel, genetikailag kódolt gyalázatos mennyiségű, ledolgozhatatlan zsírsejttel és ormótlan, a táncok ellenére is a hátára tapadt még a rossz ízlésű emberek számára is undorítónak számító ocsmány úszógumival áldotta meg őt. Marika néni magának sem akarja bevallani, hogy Isten rossz sorsot írt neki azzal, hogy folyamatosan a hét minden napján kocsmatöltelékeket szolgál ki minimálbérért. Marika néni magának sem vallja be, hogy Isten, ha valóban létezik, akkor vele szemben mindig minden körülmények között eléggé rohadtul viselkedett.
Pedig annak idején ez a nő – mivel hallotta a szándékosan gúnyolódni akaró kollégáitól, hogy ha valami, akkor a férfiak úgymond „igazi gyengéje” az ápoltság – minden reggel kirúzsozta a száját, sőt még balett órákra is beiratkozott, hogy feszesebb, kívánatosabb alakja legyen. Azok a barátai, akik ezeket a dolgokat javasolták neki, állandóan basztatták; nevettek és gúnyolódtak rajta a rendkívül ügyetlen mozgása miatt. Nézd már, mondták egymásnak, ez a dagadt kurva, megint csak lépeget! Lábujjheggyel Marcsa, csak ízlésesen, csak a nagylábujjad érje a földet! – ismételgették neki. Ezen kívül Marika néni – immáron a saját megfontolásából – más fontos dolgokat is megtett. Vasárnaponként a szentmisét látogatta. Hetente háromszor elimádkozta a rózsafüzért. Minden este fohászkodott az Úrhoz. Sőt nagyon komoly erőfeszítések árán még a böjtöt is betartotta. És magányában, természetesen, mint sokan mások, gyakran merengett a mennyországról. Elképzelte magát kisportolt, kerek fenékkel, napbarnított testtel, gyönyörű mellekkel, szépen megborotvált, formás puncival. Elképzelte, ahogy feszes, kigyúrt férfiaknak riszál, akik döbbenetes és csillapíthatatlan erekciójukat mind-mind rajta, csak és kizárólag az ő közbenjárásával szeretnék enyhíteni. Annak idején ez a nő, bár ezt kevesen tudják róla, a balett óráin többször eltáncolta a hattyúk tavát és egyéb gyalázatos bizonytalanságokat. Az élete azonban a seggével ellentétben egyre csak keményebb lett.
Most így évtizedekkel a tánckurzus után látszólag Toka barátunk spontán hányásprodukciója aggasztja a leginkább.
–Töröld fel – mondja kimért ártatlansággal; a srác viszont válasz helyett egy újabb öklendezés-sorozatot produkál. Mi, azaz Felhő a debil Püpü meg én csak röhögünk. Az asztalnál ülő néhány alkoholista szinte semmit nem vesz észre az egészből. Ők már nem foglalkoznak a körülöttük zajló eseményekkel. Már nem fontosak számukra a komfortzónán kívülre került világ valós történései. Az odaátról érkező ingerek, úgy érzik, tökéletesen irrelevánsak. Toka közben átveszi a tisztításhoz szükséges kellékeket és úgy részegen, ahogy van, produkálni kezdi magát, táncolásba fog.
Felmosóronggyal a kezedben ne balettozz, akár ez is lehetne kiírva a férfivécé falára, miközben Felhő
teljesen váratlanul azt kérdezi, hogy nincs e kedvünk szórakozni egy kicsit. Láthatóan Marika nénire gondol, másra nem is gondolhatna. Miért is ne?, reagálok vállvonogatva, majd arra gondolok, hogy egy aprócska hetyke öröm talán mindannyiunknak kijár; beleértve ezt a vén kurvát is, természetesen, akinek szintén nyilván kijár egy kis mulatság. Legurítok egy felest és bólintok; a pupilláim tágra nyílnak az előre sejtett izgalmaktól.
–Marika néni, magát mikor baszták meg utoljára? – kérdezem, csak úgy, mert egyébként tényleg kíváncsi vagyok; szellemességemet megjátszott vigyor követi. A nő nem válaszol, talán meg is csillan a szemében valami értelmetlenséggel kombinált félelemféleség. Ha Felhő barátom velem szemben állna és nem az én oldalamon, lehet, én is megijednék. Ez a srác ugyanis azért kapta a nevét, mert akkora, hogy eltakarja a napot. Közelharcban fegyver nélkül tulajdonképpen senkinek sem lenne esélye ellene; még akkor sem, ha akkora valaga, és olyan hurkás kezei lennének, mint ennek a szűzkurva Marika néninek.
Hájfejjel a nyakadon ne szabadkozz, gondolhatnánk.
–Marika néni, magát mikor baszták meg utoljára? – ismételem teljesen indokolatlanul és valamiféle látszólagos agressziót színlelek. Végre keménynek érzem magam.
Szomorúan néz rám, férjem van, mondja. Válaszul az reagálom neki erőteljes hangon – határozottságot demonstrálva –. hogy nem ezt kérdeztem, a kurva életbe, tényleg nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy magát mikor baszták meg utoljára?, és hozzáteszem persze, hogy önnek a kibaszott nyamvadt kutyáján és a dagadt ótvar picsáján kívül semmije és senkije sincs. Megfenyeget. Megfenyeget, hogy ha nem hagyom abba ezt a „méltatlan kérdezősködést”, hívni fogja a rendőrséget, és a partnerét, furcsán, kicsit affektálva ejtve a szót, hogy a partner-ét; természetesen, azt a partnerét, akiről mindannyian tudjuk, hogy sohasem létezett, vagy ha igen, akkor négy lába van megugatja az ismeretlent és a fajtársait, csahol, csontokra meg ételmaradékokra csorgatja a nyálát, és azért idomították, annak idején valamikor az emberiség történelme előtt, hogy szolgáljon, továbbá ólakba aludva a hideg éjszakákon át is kiszimatolja a váratlan betolakodót. Marika néni évek óta a németjuhászával él teljesen egyedül. Az ő borotválatlan puncija már csak akkor nedves, ha behugyozik; vagy ha lelocsolja azt a mosakodásnál. A valagát a saját kezén kívül már csupán a vécépapír érinti, meg alkalomadtán a zuhanyrózsa. Én pedig szépen kifejtve megkérdezem tőle harmadszor is, úgy igazán artikulálva, kimérten, hogy őt utánozzam, hirtelen tegezésre váltva a hangnemet, ahogy kell, hogy te mocskos ribanc, tég-ed mi-kor basztak meg utol-jára? Azt kérdeztem, ismétlem meg szándékosan a hatáskeltés kedvéért, hogy téged mikor basztak meg utoljára? és kiegészítem mindezt a genyós kurva szókapcsolattal. Toka közben még mindig csuszál mögöttünk, ribancszerűen meg-meglibbentve magát, a seggét, majd elkezdi énekelni A Zsolti, a béka című dalt a Belgától.
Én pedig ezalatt jelzek a többieknek, hogy nem ártana, ha már tényleg bele vetnénk magunkat abba a bizonyosan egyformán értelmezett szórakozásba, mert így tényleg nem lesz belőlünk kurvára semmi sem; és az esténk is el lesz baszva, ha nem fogunk cselekedni valamit, valami érdekeset. A többiek értik, mire gondolok. Valami érdekesre. Valami nem hétköznapira, tudják: egy rúgóra jár az agyunk, és ezért intek is nekik.
Egyszerre állunk fel; Marika néni, az az ótvar fapinájú kurva, még csak nem is sejti, hogy mi vár rá, hogy milyen irgalmatlan jó szórakozásban, egy igazi életszagú, számára olyan nagy szorongásokat előidéző élményben lesz része. Hárman bemegyünk a pult mögé. Nem próbál meg sikítani, mert Püpü, ez a szarrágó kis kopaszodó seggfej befogja a száját, és miközben az a hülye Toka csuszál és dalolászik, most éppen valamit a Nirvana zenekartól mi, Püpü, Felhő és én – bízva a spontaneitásban – megpróbáljuk betuszkolni ezt a vén ribancot a közvetlenül a pult mögött lévő férfimosdóba, ami természetesen sikerül is. Az egész asszony egy orbitális zsírpacni. Egy dágvány. A melle lottyant. A gyomra hatalmas. A kezei hurkásak. A segge gyakorlatilag mérhetetlen. Alig tudjuk rendesen megfogni. Legalább százötven kiló lehet. Hirtelen mozdulataink végképp nem zavarják az asztalnál ülő alkeszokat. Meg amúgy is mit tehetnének? Semmit. Tudják, hogy esélyük sem lenne ellenünk. Fiatalok vagyunk, életerősek. Ezek csak a pohár fenekére figyelnek. Meg persze önmagukra. A szar sorsukra. A filléres életükre. Mit is számít nekik egy vén, dagadt kurva?
Alkeszokkal a kocsmákban ne vitatkozz, mondhatnánk.
Betuszkoljuk ezt az ótvar hájpacnit a férfibudiba, becsukjuk az Art Club ajtaját, és könnyedén, mintha csak magától értetődő lenne, letépünk róla minden ruhát, miközben a fejét benyomjuk a vécébe, vagy legalábbis én ezt teszem, én vagyok az, aki lenyomja a fejét a vécén, mert szeretném kipróbálni, kikísérletezni, hogy meddig bírja ki ez a picsa levegő nélkül. Felhő tépi le róla a nadrágját, ami meglepően könnyen jön le, mintha ez a ruhadarab is azt akarná, hogy végre valahára lekerüljön már, majd le is veszi róla a húgyfoltos nagyibugyit is; kibaszott nagy bugyi van rajta baszd meg, ezután pedig Felhő random előveszi a faszát, és hátulról, fogalmam sincs, hogy hogyan, de megtalálja a zsírban a lyukát, és belenyomja a pöcsét a nő hatalmas hájas puncijába; hátsó felének nagysága és formátlansága egyszerűen észveszejtő. Hogyan lehet ilyen segge valakinek? Meg tudom érteni, hogy soha nem kellett egy férfinak sem. Püpü, miközben ez történik, a maga kimért intellektusával azt mondja, „hogy ezt talán mégsem kellene”, miközben Felhő csak bassza és bassza Marika nénit, én pedig továbbra is lent tartom a fejét a budi belsejében, és természetesen le is intem Püpüt, hogy valahogy vegyen vissza ebből a faszkodó értelmiségi álszentségből. A mellékhelyiség áporodott szarszaga most végképp nem kellemetlen. A nő vérzik. Tiszta vér a picsája.
Toka a csukott ajtó mögött még mindig csak énekel, most épp valami nem is tudom, milyen dalt, miközben még biztos a hányását csuszálja; Püpü lehúzza a vécét, aztán vár, majd – mivel megijedt tőlem – előkap, tényleg a fene tudja, hogy honnan a faszból, vagy hogy mi a picsának hord egyáltalán ilyet magánál, de előkap a semmiből egy kikúrt vaskeresztet, és jobb ötlet híján feldugja a fuldokló Marika néni seggébe, majd tuszkolja be-ki be-ki, csak tuszkolja és tuszkolja és én újra lehúzom a budit és ott van Felhő fasza is a kereszt mellett; a nő közben csak nyögdécselő és fuldokló hangokat ad ki, majd rázkódni kezd, és egyszer csak a lehető legváratlanabb pillanatban szétfröccsen ránk, igen elélvez, baszd meg, csak fröcsög és fröcsög, és látom a budiból feltörő bugyborékokon, hogy elképesztően kapkodja a levegőt, miközben irgalmatlan orgazmusa van. Toka mialatt felmos, elkezd énekelni valami Jézusos dalt a The Vaselines-től, vagy ki a faszomtól, Felhő ez idő alatt kihúzza Marika néni pinájából a faszát, Püpü meg ugyanúgy kihúzza a totál szaros vaskeresztet a seggéből, és én továbbra is lent tartom egy kicsit a kurva fejét, majd újra lehúzom a budit, hogy megnézzem, bírja e még levegő nélkül…
És bágyadtan felfele emelem a fejem, és látom a kiírást a falon. Vaskereszttel a segglyukadba ne balettozz! Kezdek józanodni. Toka közben kopog, mert okádnia kell, de be nem engedem, mert bassza meg szarok, és mert merengek. Mit nem lehet ezen megérteni? Marika néni, most, is mint mindig, csak veszekszik rá, olyasmit mond, baszd meg, hogy minek ivott ennyit, ami a lehető leghülyébb költői kérdés, amit ilyenkor fel lehet tenni. Lehet, hogy tényleg ráférne erre a kurvára a megerőszakolás, meg a vaskereszt, meg egy-két balett óra is, az hét szentség. Az is lehet, hogy van neki férje, de nem érdekel, csak valaki bassza már meg őt rendesen, mert nagyon-nagyon hiányozhat neki, és kurvára felbasz ez a kibaszott visító hangja, meg ez az egész szituáció; Toka tuti, hogy az ölembe okádna, ha most kicsuknám a budiajtót.
Ilyen dolgokon agyalok, miközben az Art Club becsukott ajtója mögött szarok egy hatalmasat; abba
a férfivécébe, amelynek falára az van kiírva, hogy vaskereszttel a segglyukadba ne balettozz! Fogom a lakáskulcsomat és felkarcolok vele valamit a budi falára. Vaskereszttel a segglyukadba ne baletozz! Toka okádó hangjára és kopogására a felkarcolt szavakat egyenként felhőkkel rajzolom körül…