Polgártárs: egy amerikai költemény (részlet)

I.

Mikor egyedül vagy, és túl fáradt, hogy bármit bekapcsolj, párnáid között tűnődsz a múlton. Általában bevackolsz egy takaró alá, a ház üres. Néha nincs ott a Hold, és elérhetőnek tűnik az ablakon túli alacsony, szürke mennybolt. Sötét fénye fokozatosan, a felhők sűrűségének függvényében halványul, és te visszazuhansz oda, amit metaforaként rekonstruálsz.
Az út gyakran asszociatív. Jó az illatod. Tizenkét évesen a White Plains Roadon lévő Szent Fülöp és János Iskolába jársz, és a mögötted ülő lány megkér, a vizsgák alatt dőlj jobbra, hogy lemásolhassa, amit írtál. Evelyn nővérnek az a szokása, hogy a hibátlan és a bukó dolgozatokat kiragasztja a szekrények ajtajára. A lány derékig érő, barna hajú katolikus. Nem emlékszel a nevére: Mary? Catherine?
Nem igazán szoktatok beszélgetni, kivéve amikor megkért, aztán később, amikor azt mondja, jó az illatod, és hogy inkább fehérember-tulajdonságaid vannak. Gyanítod, azt gondolja, éppen megköszönte, hogy lesni hagytad, és jobban érzi magát, ha egy majdnem fehérről lesett.
Evelyn nővér sosem jön rá a megállapodásotokra, talán mert te soha nem fordulsz hátra, hogy Mary Catherine válaszait lemásold. Evelyn nővér bizonyára azt gondolja, ennek a két lánynak nagyon egy rugóra jár az esze, vagy a csalásnál jobban foglalkoztatja a megszégyenítés, vagy észre sem vette, hogy ott ülsz egyáltalán.

*

Bizonyos pillanatok adrenalint löknek a szívbe, kiszárítják a nyelvet, kifacsarják a tüdőt. Mint a mennydörgés, hangzavarba fojtanak, nem, mint a villám, szétporlasztják gégefőd. Köhögés. Miután megtörtént, nem találtam szavakat. Nem te magad mondtad? Nem kérdezted ezt meg közeli barátodtól, aki barátságotok kezdetén, mikor nem figyelt, a fekete házvezetőnőjük nevén szólított téged? Gyanítottad, ti ketten voltatok egyedül feketék az életében. Idővel abbahagyta, de sosem ismerte be a nyelvbotlását. És te sosem kérted rajta számon (miért nem?), és mégis, nem felejted el. Ha ez egy szomorújáték volna, és talán az is, ez volna halálos hibád — az emlékek, érzéseid érhálózata. Az sért, hogy ez is egy „minden fekete ugyanúgy néz ki” pillanat, vagy az, hogy a közeli kapcsolat ellenére összekever valaki mással?

*

Nyugtalanító érzés feszíti a testet. A rossz szavak úgy rontják el napod, mint buggyant tojás a szád ízét, amitől blúzodra hányadék csorog, dohos gyomrod bordakosaradba tolakszik. Mire körülnézel, csak te maradtál ott. Undorod, amit te szagolsz, amit te érzel, nem kényszerít talpra, még nem, mert erőt gyűjteni már a lábak feladata, nekik kellenek az érvek. Eszedbe jut egy beszélgetés minapról, az impliciten „igen, és”-sel és „igen, de”-vel megalkotott mondatok erejét latolgattátok. Te és barátod úgy döntöttetek, hogy az „igen, és” az egyirányú, alternatívákat nélkülöző élet alapköve: felküzdöd magad a székről, hamarosan kiöblítheted blúzodat, egy újabb hét, a blúz kardigánod alatt, bőrödre feszül, és jó az illatod.

*

Ömlik ma reggel az eső az ereszcsatornából, másutt a fák felfogják. Szemüvegre van szükséged, hogy kiszúrd, amiről tudod, ott van, de a kétség kérlelhetetlen; fölveszed szemüveged. A fák, a lombjuk, a leveleik, még a holtak is élőn vibrálnak a víztől. Igen, esik. Minden pillanat ilyen — mielőtt tudnád, felcímkéznek hasonlóság alapján és annyi, meg kell ezt is tapasztalni, látni kell ezt is. Mit mondott a fickó? Az a nő tényleg azt mondta? Tényleg azt hallottam, amit gondolok? Tényleg ez jött volna ki a számon, a száján, a szádon? Mocskos pillanat. Mégis abba akarod hagyni a fák bámulását. Ki akarsz menni, és odaállni közéjük. És amilyen könnyűnek tűnik az eső, úgy zúdul le rád.

*

Sötét van, a kocsiban ülsz, figyeled, ahogy a sebesség falja a kátrányfekete utat; azt mondja, a dékánja azt akarja, egy színesbőrűt vegyen fel, mikor annyi jó író szóba jöhetne.
Arra gondolsz, ez egy kísérlet, és tesztel téged, vagy visszamenőleg inzultál, vagy tettél valamit, ami azt kommunikálta, hogy veled lehet erről beszélni.
Hogy beszélhetsz nekem erről ilyen természetesen? Azt kívánod, bárcsak pirosra váltana a lámpa, vagy egy rendőr rád szirénázna, és beletaposhatnál a fékbe, belecsapódhatnál az előtted lévő kocsiba, hogy hirtelen előrevágódva arcotokon érezzétek a szelet.
Mint mindig, átnavigálsz a pillanaton, meghátrálva a mondottak elől. Nem csak arról van szó, hogy konfrontálódni fejfájdító; arról is, hogy van egy úti cél, ahol nem kell úgy tenni, mintha ez a pillanat elviselhető volna, mintha nem történt volna már meg korábban annyiszor, és a korábban nem volna része a mostnak, ahogy az éj sötétül, az idő fogy mostani helyünk és aközött, ahova megyünk.
Amikor hazaérsz és leállítod a kocsit, még tíz percig ülsz a kormány mögött a felhajtón. Attól tartasz, az éj sejtszinten beépült, bekódolták, és azt akarod, az idő legyen, ami megtisztít. Ahogy ott ülsz a garázs csukott ajtaját bámulva, eszedbe jut, egy barátod mesélte egyszer, van egy orvosi szakkifejezés — John Henryizmus — a rasszizmus okozta stressznek kitett emberi állapotra. Halálra hajtják magukat, hogy elmeneküljenek felgyűlő fájdalmuk elől. Sherman James, a kutató, aki elnevezte ezt a kondíciót, azt állította, hatalmas pszichikai ára van. Abban bízol, ha itt ülsz csendben, rácáfolsz a statisztikára.

*

Mivel egyévnyi utazásaidért járó kiemelt státuszod van a United Airlines-nál, már elhelyezkedtél ülésedben, amikor a lány és anyja a sorodhoz érnek. A lány rád néz, azt mondja az anyjának, itt van a helyünk, de erre nem számítottam. Az anya válasza alig hallható — látom, mondja. Ülök én középre.

*

Egy nő, akit nem ismersz, veled szeretne ebédelni. Vendég vagy a campusukon. Az étteremben mindketten Cézár-salátát rendeltek. Ez az azonosság nem kezdete semminek, mivel rögtön azzal kezdi, hogy ő, az apja, a nagyapja és te is ugyanarra az egyetemre jártatok. Szerette volna, ha a fia is odajár, de a szociális vagy kisebbségi valami miatt — nem tudja, pontosan minek hívják ezt manapság, egyébként is rég meg kellett volna már ezektől szabadulni, nem? — a fiát nem vették fel. Nem vagy benne biztos, hogy azt várja-e, kérj bocsánatot alma matered felvételi rendszeréért; inkább megkérdezed, hova került végül a fiú. A nagy presztízsű iskola, melyet említ, nem látszik csitítani ingerültségét. Cserébe elmegy az étvágyad. Kihozzák a salátákat.

*

Egy barát amellett érvel, hogy az amerikaiak „történeti önmaguk” és „magamaguk” között őrlődnek. Ezt úgy érti, hogy többnyire azonos érdeklődésű barátokkal érintkeztek, többnyire összeillő személyiségekkel; habár olykor történelmi énetek, az ő fehér énje és a te fekete éned vagy a te fehér éned és az ő fekete énje súlyosan közbeszól, és meghatározza amerikaiságotok. Szemtől szembe álltok aztán másodpercekig, melyek letörlik arcotokról a nyájas mosolyt. Mit mondtál? Kapcsolatotok egy pillantás alatt törékenynek tűnik, bizonytalannak, olyasminek, amin történeti önmagadnak át kellene gázolnia. És mégis személyes történelmeteknek meg kell óvnia a félreértéstől, általában túlságosan is jól érted, mire gondol.

*

Pároddal elmentek megnézni a The House We Live In című filmet.[1] Egy barátotokat kéritek meg, hogy hozza el a gyereket az iskolából. A hazaúton csörög a telefonod. A szomszéd értesít, hogy az ablakából figyel egy veszedelmes fekete férfit, aki a házatoknál ólálkodik. A férfi fel-le járkál, magában beszél, és zaklatottnak tűnik.
Mondod a szomszédnak, hogy a barátotok, akivel már ő is találkozott, vigyáz a gyerekre. Azt mondja, nem, nem ő az. Ő találkozott már a barátotokkal, és ez nem az a kedves fiatalember. Mindenesetre szeretné, ha tudnátok, hogy kihívta a rendőröket.
A párod fölhívja a barátotok, és megkérdezi, hogy a ház előtt járkál-e egy férfi. A barátotok azt mondja, ha bárki kint volna, látná, mivel ő is éppen kint áll. A telefonban meghallod a szirénák hangját.
A barátotok a szomszéddal beszél, amikor hazaértek. A négy rendőrautó elment már. A szomszéd bocsánatot kért a barátotoktól, és most tőletek is bocsánatot kér. Mivel felelősnek érzed magad a szomszédod tettéért, meggondolatlanul azt mondod barátotoknak, hogy legközelebb, ha telefonálni akar, az udvarra menjen ki. Egy hosszú percig néz téged, mielőtt azt mondaná, hogy ő ott telefonál, ahol akar. Igen, hogyne, mondod. Igen, hogyne.

*

Mikor az idegen azt kérdezi, Mi közöd hozzá?, csak állsz és bámulsz rá. Éppen most niggerezte le a Starbucksban zsibongó tinédzsereket. Hé, itt állok mögötted, szóltál rá, nem feltétlenül azért, hogy odaforduljon hozzád.
Egyik kezében fedeles papírpoharát tartja, a másikban egy kis papírzacskót. Gyerekek még. Nincs szükség erre a Ku Klux-os beszédre, mondod.
Na, tessék, kezdi, válaszol.
A körötted lévők felnéznek képernyőikből. A tinédzserek is elhallgatnak. Na, tessék, kezdem?, kérdezed, és érzed, ahogy elönt az idegesség. Igen, és az, ahogy a csak párodnak fenntartott hangon ismételgeted az idegen vádját, megmosolyogtat.

*

Egy férfi fellökte a fiát a metrón. Összerezzen a tested. Rendben van a fiú, de a kurafi meg sem állt. Azt mondja, megragadta az idegen karját, és azt mondta neki, hogy kérjen bocsánatot: azt mondtam neki, hogy nézzen a fiú szemébe, és kérjen bocsánatot. Igen, és hogy azt akarod, hogy vége legyen ennek, azt akarod, hogy lássa meg a földre lökött gyereket, és segítse föl, és porolja le, ő, aki nem látta őt, aki sosem látta őt, aki talán sosem látott meg mást, aki nem hasonlít őhozzá.
A legszebb, hogy egy csapat férfi kezdett gyűlni a hátam mögött, mint egy testőrség, mondja a nő, újonnan megismert nagybácsik és nagytestvérek.

*

Az új terapeuta szakterülete a traumakezelés. Eddig csak telefonon beszéltetek egymással. Egy oldalsó kapu vezet a ház pácienseknek fenntartott bejáratához. Kétoldalt díszfüvekkel és rozmaringgal szegélyezett, kövezett járdán érsz a kapuig, amelyről kiderül, zárva van.
Az elülső bejáratnál a csengő egy kis, kerek lemez, azt nyomod meg határozottan. Mikor az ajtó végre kinyílik, a nő rád ordít teli torokból, Takarodjon a házamtól! Mit csinál az udvaromban?
Olyan, mintha egy sebesült dobermann vagy egy németjuhász megtanult volna beszélni. És noha hátrálsz néhány lépést, sikerül tudtára adnod, hogy időpontra jöttél hozzá. Időpontra jött?, köpi vissza. Aztán elhallgat. Minden elhallgat. Ó, mondja, s aztán, ó, igen, valóban. Sajnálom.
Annyira, de annyira sajnálom, bocsánat.

________________________

[1] Faji diszkriminációról szóló dokumentumfilm. (A ford.)

Mohácsi Balázs fordítása