Különben nem kell a szappanbuborék Einstein-idillikus példájához fordulni, hiszen Leatrice mint iparművésznő sokszor fújatott az üveggyárakban olyan gömbvázákat, melyeknek belsejében úsztatják a pipacsokat. Ha két pipacsot eresztettek bele a gömb egyenlítője táján, úgy természetesen külön úszhattak a vízben, éppoly távolságban, mint ahogy Leatrice és Touqué testei távol voltak egymástól a mulató fölötti emeleti szobában. Ha azonban valami sötét kulissza vagy árnyékbélés került a vázagolyóhoz, akkor a pipacsok visszaverődtek az üvegfalon, mégpedig úgy, ahogy Touqué a dinamikátlan, barokktagadó vágyat képzelte és akarta: a két pipacs az üveggörbén hirtelen megnyúlt, szirmok, szárak, levelek és mákharisnyák drámai és plasztikus formái egyetlen közös sávba, absztrakt mértani jelképbe tisztultak, a két izolált pipacs összefutott, de nem erők, vágyak, mozgások naiv küzdelmei után, hanem egyszerűen a váza formája, a tér optikai szabása révén.
Szentkuthy Miklós: Prae I., Magvető, 1980, 244.