Szétesik, összeáll

Elképesztően sűrű programban fuldokoltak mosolyogva. Iskola, hegymászás, iskola, templom. Busz, buszból ki, nézelődés, túrázás, bátorságpróba, buszba be. Kovácsolódás. A cél: összeedzeni őket. Este hosszú műsor. Könnyfacsaró versek elesettségükben is cuki gyerekek szájából. Egy, kettő, három, négy, öt, hat. A hetediknél már mind sírtak. Talán a fáradtság, a befogadhatatlanul sok élmény, az egyéni sorsokból felvillanó közösségi fájdalom tette ezt velük. A fájdalom, a kisemmizettség, a magára hagyottság érzése, ha hosszan érzik, könnyen giccsbe hajlik. De nem őszintétlen a már-már profi önsajnáltatás.

„Üldözni nem más, mint nyugtalanul várni rá.”
(Alan Hollinghurst:
A szépség vonala, Berta Ádám fordítása) 

Ők — először csak én vagyok.

Hajnalban pakoltak be a buszba, tíz körül már a határon voltak. Eltúlzott akkurátusságal vizsgálták át holmijaikat, ők addig aludni próbáltak.

Egy frusztrálóan és feleslegesen hosszú éjszaka után indultak útnak. Úgy gondolták, mindent rendben hagytak maguk mögött.

Már az induláskor lehetett tudni, baj lesz. Nem ült csak nyolc játékos a buszon. Közülük is ketten újoncok. Most ők voltak a csapat.

Elképesztően sűrű programban fuldokoltak mosolyogva. Iskola, hegymászás, iskola, templom. Busz, buszból ki, nézelődés, túrázás, bátorságpróba, buszba be. Kovácsolódás. A cél: összeedzeni őket. Este hosszú műsor. Könnyfacsaró versek elesettségükben is cuki gyerekek szájából. Egy, kettő, három, négy, öt, hat. A hetediknél már mind sírtak. Talán a fáradtság, a befogadhatatlanul sok élmény, az egyéni sorsokból felvillanó közösségi fájdalom tette ezt velük. A fájdalom, a kisemmizettség, a magára hagyottság érzése, ha hosszan érzik, könnyen giccsbe hajlik. De nem őszintétlen a már-már profi önsajnáltatás.

Az első temető parkolójában lett teljes a csapat.  Lemosták a sírt, körbesöpörték, kidobták az elszáradt virágokat és koszorúkat, kicserélték őket újakra, mécseseket gyújtottak, aztán lefényképezték az egészet. Telón kerestek egy helyet, ahol enni lehet. Az asztalukkal szemben a Tavasz TV műsora ment. Virágait bontó fa, előtte magas fű, szálldosó lepkék és bogarak. Madár nélküli kellemes madárdal. Arról beszélgettek, hogy a Svéd Kandalló TV-be egyszer egy felháborodott néző telefonált be, hogy rosszul van megrakva a kandalló. Azóta hallgat a telefonjuk. Kimentek a vécére. A főfalra szerelték a piszoárokat. Fölöttük mennyezetig érő hatalmas tükör tette lehetővé, hogy mindenki élőben láthassa mindenki hogyozását. Ráadásul a kézmosó fölötti tükörből is nyomon lehetett követni az eseményeket. Kifelé jövet izgatottan tárgyalták e szokatlan megoldás célját. Sokat elárul róluk, hogy egyetlen magyarázatként azt találták ki, a hely esténként buzibárként funkcionál.

Elkezdődött a meccs. Talán az volt a tervük, beállnak bekkelni, és egy-egy előre vágott labdával megfutják a védelmet. Viszonylag sokáig bírták kapott gól nélkül. Igazán csak az utolsó tíz percben roppantak össze. 10:0 lett a vége. Mindent megtettek. Csalódás és düh tombolt bennük. Nem magukban csalódtak, nem magukra voltak dühösek. Semmi okuk nem is lett volna rá. Elballagtak a budikhoz. Egy, az évek során benyelt több hektó vizelettől málló vakolatú, maguk alá hogyozós és egy tradicionális pottyantós várta nedveiket. Valamiféle egyediséget csak az összefirkált fal és az összehogyozott ülőke előtt akadályt képező betondarab kölcsönzött a helynek. Mintha valaki tesztelni akarná, milyen messziről találnak célt sárga sugaraikkal.

Talán egy kihalófélben lévő embercsoport által épített bunkerlabirintus jelentette a sok szépség közepette a legnagyobb izgalmat. Alagutak, futóárkok. Életveszélyes lavírozás egy helyenként leszakadt kőpárkányon. Miközben lassan ürült az adrenalin, s a bokrok közé bújva végezték szükségüket, arra a maroknyi katonára gondoltak, akik nem menekültek a körülkerített katlanból.

A GPS miatt tettek egy felesleges kört a falu körül. A temetőben minden sírnál elidőztek, amelyen a családnevük állt. Virágok, mécsesek, kis takarítás. Vita a családnév eredetéről. Népi etimológia vs. laikus tudományoskodás. Aztán indulás a még élő rokonhoz. Megszeppenve álltak a háromemeletes épület parkolójában. Emlékeikben egy takaros kis ház képét őrizték, a kertben gondosan ápolt szőlőlugassal. A portás a lifthez tessékelte őket, jobbjával mutatta, hogy a harmadikon balra. Először jobbra keresték, aztán végül a bal oldali első szobában találtak rá. Még élek, mondta. Még élek, ismételte. Nézték, ahogy saját szemük néz rájuk egy haldokló arcából. A többire azóta sincs szavuk. Vele lettek igazán ők.

A nagyok 0:3-ról majdnem visszahozták a meccset az utolsó tíz percben. Egy góllal veszítettek végül. Ahogy a temetőtúra végén hazafelé közeledtek, látták őket egyenmelegítőjükben átsétálni egy zebrán. Nem merték megkérdezni, mennyi lett a végeredmény.

Közben valahol háromórányira a buszuk csendben elérte a határt. Nem vettek Nike, sem Adidas cipőt. Végre volt wifijük. Mind megnézték az eredményeket.

én + te + ő + mi + ti
=
ŐK

A képekért köszönet Csízik Krisztiánnak