Az orrát nézte. Az orra egy béka feneke volt. Télen jönnek majd vissza negyedszerre a tengerhez, ez volt a fogadás tárgya. Tizenkét hónapon át, minden évszakban egyszer. Már a második hazaút végére elment a kedve az egésztől. Messze volt.
Most, szeptemberben aztán úgy tűnt, a szállás is beadta a kulcsot. Semmi nem működött: ananászforma szökőkút ömlött a fürdőszobai csap helyén, amikor kinyitották a vizet. Annának már akkor pisilnie kellett, amikor megálltak az apartmanház előtt. A gondnok engedte be őket, és rögtön ott is maradt vizet szerelni. Szóval tartotta őket, Annának esélye se volt megkérni, várjon egy percet, jöjjön ki a fürdőből, hadd könnyítsen magán. Marcinak pedig a klausztrofóbiája jött ki. Érkezés után egy ideig pakolásztak, aztán felszedelőzködtek, hogy bemenjenek a faluba, de nem jutottak ki a házból. Valaki rájuk zárta a lépcsőházat.
Telefonálgatni kellett, aztán újra feltűnt a gondnok, ez az akadály is elhárult. Kilenc napig lesznek itt. Ez az első éjszaka, és Anna egyáltalán nem tud aludni. Szemernyit sem álmos. Marci szuszog, nyilván teljesen kimerült. Feljön a Hold, ferdén, a főzőfülke felől bevilágít az ágyra. Marci elvileg negyvenéves. Anna az orrát nézi. Ebben a fényben hatvanötnek néz ki, mintha Arcimboldo festette volna. Az orra egy béka feneke. Anna a következő pillanatban a szemöldökére mered, és döbbenten riad fel:
— Hosszú telünk lesz — mondja Marci apja.
Annának torkában dobog a szíve. Marci apja hatvanöt lenne novemberben. Három éve fekszik a szegedi temetőben. Anna kikel az ágyból, a fürdőszobába megy, behajtja az ajtót, felgyújtja a neont. A fény megcsillan a vadiúj csaptelepen. Anna nagy nehezen lecsillapodik.
Marci január elsején, Alsóőrsön fogadott a főnökével, hogy ebben az évben négyszer vezet le a Fekete-tengerhez, és minden alkalommal hoz a főnökének egy üveg bolgár fügepálinkát. Négyszer kilenc nap. Az apartman a főnökéé volt. Alsóőrsön szilvesztereztek, az ottani nyaraló is a főnöke családjáé. Marci és Anna ekkor jártak itt először, de Alsóőrs már ismerős volt nekik. Egy-két nappal a buli előtt Marci felidézte a központban álldogáló kis szobrot. Nem emlékszik pontosan, valami gyík vagy pingvin vagy rozmár. Hasábforma követ tart a szájában. Marci, Anna, és Marci főnöke feleségestül — így, négyesben sétáltak fel a kilátóhoz a január elseji hóban. Marci számára érdekes volt ilyen hamar összevetni az emléket a valósággal. Mik lesznek 2004 legfontosabb kilátásai? — kimondatlanul ezt próbálták összegezni. A beszélgetés ellenben arról folyt, hogy ha a felegyenesedő kisgyíkot kőbe faragták, akkor milyen anyagot jeleníthet meg a szájában levő, ugyanabból a tömbből kifaragott hasáb. Jelenthet-e a kő követ? Marci főnöke azt mondta, szerinte az állat fahasábot tart a szájában, de érvei neki sem voltak.
Anna nem szerette Marci apját. Amikor ők ketten járni kezdtek, Marci apja még teljesen egészséges volt, aztán egy évre rá hirtelen megbetegedett és meghalt.
A tükörben nézegette az arcát a fürdőszobában. Iszonyú karikás volt, előző éjjel se tudott rendesen aludni. Vijjogtak a sirályok, a főtér felől kísérteties süvítés hallatszott. 2004 szeptemberében, a harmadik út előtt eldöntötték, a változatosság kedvéért Románián keresztül mennek, az első éjszakát Konstancában, szállodában töltötték. A Konstanca főterén álló befejezetlen házon úgy süvített át a szél, mint valami horrorisztikus szélorgonán, a kísérteties hangot az egész városban hallani lehetett. Vacsora után óriási kőládák között sétáltak, némelyiknek nagy darabok hiányoztak a repedezett tetejéből, a réseken jókora zombik mászhattak volna elő a szeles éjszakába. Addig mind a kétszer Jugó felé mentek, az autópálya Szófián át ért le Burgaszhoz, amelytől tíz kilométerre helyezkedett el a cél, Marci főnökének apartmanja.
— Miért fogadsz ilyen állatságokba a főnököddel? — akarta kérdezni Anna Marcitól körülbelül ezredszerre. Aztán nem kérdezett semmit. Ültek a kocsiban, nyolcvannal mentek a töksötét úton. Eleve későn indultak el Konstancából, dél körül a bolgár oldalon megálltak fürödni, Burgaszban vacsoráztak. — Már csak tíz kilcsi — mondta Marci néhány perce, amikor beültek a kocsiba, és nekiindultak az apartmanház felé. Tíz óra van, mondta a bolgár adó, amin addig népdalféleségek mentek. Marci lekapcsolta a reflektort, mert meglátott egy szemből jövő autót. Mindkét oldalról erdő fogta körül a betonszalagot és a rajta guruló fémdobozt, amiben ültek. — Jaj, süni — sikoltotta Anna a kocsi elé teperő kis állat láttán. Marci picit elkapta a kormányt. Az egyik kerék nagyot huppant. Áthajtottak rajta, aztán fél másodperc múlva elmentek a szembejövő kocsi mellett is.
Rájuk telepedett a szomorúság.
— Jaj, pók — sikoltotta Anna a zuhany alatt Konstancában. Magukra csukták a tágas fülke ajtaját, egymást szappanozták. A kaszáspók nyolc lába egyetlen szállá összetapadva keringett a zuhanyzótálcában.
— Aki állatokat irt ki — kezdte Marci apja. Nem fejezte be a mondatot.
Konstancában hosszúra nyúlt a vacsora. Megismerkedtek egy ír párral, akik Dél-Franciaországból érkeztek. A pasi hosszadalmas sztorit mesélt a falusi halászházról, ahol előző héten megszálltak. — Azt hittük, nem fogunk kijutni — mondta.
— A tulajdonos felírta a keresztnevünket egy nagy füzetbe — mondta. — Jake és Elise, Dublin. Csak ennyit. Nem is nézte meg az útlevelet. „Na, Jake, milyen a kilátás?”, kérdezte. Olyan átható tekintete volt.
Elise megborzongott. Anna is fázósan húzta össze magán kötött felsőjét.
— Hol van apa? — kérdezte a kisfiú.
Anna álmában tudta, hogy ő Marci.
— Nem akar találkozni veled — felelte, és úgy érezte, bosszút állt.
— 182 éve még csak ez az egy ház állt itt — mutatott a képre a szállásadó.
— Egy kettes vagy kettő? — kérdezte Jake. Elise a lobogó függönyre nézett. A szél süvített a résekből, aztán nagy zajjal kivágta a franciaablakot. Éjfél volt.
Jake aprólékosan leírta a francia szállásadójuk külsejét. A férfi a falubeli régi halászok leszármazottjának vallotta magát. Jake mutatta, milyen volt a szemöldöke, milyen a termete. Átható tekintete volt, ismételgette. Anna érezte, hogy ez az ember pontosan úgy néz ki, mint Marci apja.
Vacsora után még beugrottak egy kisboltba, mert nem tudták, iható-e a csapvíz, van-e a szállodai szobában minibár. Egy ötliteres ballon mellett döntöttek. Az ásványvíz neve az volt: „A Nagy Víz” — a tenger régi neve, jegyezte meg Marci.
Elise egy órával napnyugta előtt leparkolta a bérelt autót. Aznap már nagyon sokat vezettek, nem akartak tovább menni. Kiszálltak, Jake kiemelte a gurulós bőröndöt a csomagtartóból, és felvitte a panzióhoz. Az ajtó nyitva volt, odabent nem láttak senkit.
Hiába hallóztak, nem is jött elő recepciós vagy alkalmazott. Amint beléptek, egyből megcsapta őket a ház dohos levegője. Nem is annyira előtérben találták magukat — a hall egyszerre tűnt étkezőnek, söntésnek és recepciónak. Hátrafelé beláthatatlanul hosszú, komor helyiség, bal felé asztal, jobbról pult, rajta kávégép. Tanácstalanul ácsorogtak. A házigazda később, észrevétlenül került elő.
— Üdvözlet — mondta.
A teremben nehéz dohszag volt. Valószínűtlenül sok szék állt egy hosszú asztal köré rendezve. A székek magas támláik miatt üresen is azt sugallták, mintha soktagú társaság gyülekezne az asztal körül. Jake pillantása a presszógép feliratára — Diavolo — tévedt, és megborzongott.
A tulajnak bozontos szemöldöke volt, és áthatóan nézett.
— Itt maradnak? — kérdezte, mintha meglepte volna Jake és Elise választása.
— Csak egy éjszakára — mondta Jake.
— Akkor be kell írnom a neveket a füzetbe. Tessék. Nyugodtan rendezkedjenek be, aztán jöjjön le az irodába — közölte a tulaj bizonytalan gesztussal, és a fiú kezébe nyomta a kulcsot. A kulcsra erősített, rovátkolt fadarab mintha egy letűnt korból maradt volna itt. Jake a tenyerében forgatta, nem tudta kiolvasni, mi áll rajta. Két, majdnem simára kopott számjegy, szinte bármi lehetett — 11 vagy 22, de akár 18, illetve 12 vagy 21 is.
Sietve a lépcső felé indultak. Az emelet újabb építésű házrész benyomását keltette. Maguk mögött hagyták a nehéz, kellemetlen szagot. Megnyugtatóan jellegtelen folyosón haladtak, amelynek végén csak két szoba volt. Ajtajuk közvetlenül egymás mellett. — Melyik lesz az? — nézett hátra a fiúra Elise. A kulcs rögtön az első ajtóba illett. Semleges bútorzatú helyiségbe nyitottak be, amelyet a vízparti utcára néző, óriási üvegfelület határolt. Kétszárnyú ablak, erkélyajtó. Jake letette a bőröndöt, és kiléptek az erkélyre.
— Jó lesz itt.
Meggyőződés nélkül nézett Elise-re.
— Teljesen rendben van — mondta a lány. — A fickó fura, de úgyis csak egy éjszakát maradunk.
Jake egy idő után lement, hogy megkeresse az irodát. A hallban ugyanúgy hiába szólongatta a tulajt, mint az előbb.
— Jöjjön, itt vagyok — hallja meg a bozontos szemöldökű fickó hangját percekkel később, váratlanul. Talán a pult mögül bukkant fel, utólag rekonstruálhatatlan módon.
Hátrafelé vezeti egy folyosón, amelyről bal felé kis helyiség nyílik. Égett a villany. A tulaj az asztalhoz ült.
— Szóval Jake és Elise Dublinból, igaz?
Jake nem emlékezett, hogy Elise neve elhangzott volna eddig.
— I-igen — dadogta.
— A legszebb szobát választották — mondta a tulaj elgondolkozva.
Amikor visszaért az emeletre, és belépett a szobájukba, Elise az ágyon heverészett. Jake elmesélte, milyen furcsa érzés fogta el a tulaj közelében, de aztán másra terelődött a szó. Nevetgéltek, jól érezték magukat. Szerették egymást.
— Biztos hallotta, hogy Elise-nek szólítasz — mondta később a lány.
Tervezték, hogy lemennek vacsorázni, de volt még náluk pár marék mazsola, kesudió, mogyoró, és miután hamarjában megették, a fáradtság erősebbnek bizonyult az éhségnél. Álomba zuhantak. Amikor Jake feleszmélt, még sötét volt. Zúgott a szél, rázta az erkélyre vezető franciaablakot. Jake megnézte a mobilját: éjfél volt. Aztán a következő pillanatban Elise is felriadt, mert az egyik széllökés kivágta és szélesre tárta az egyik ablakszárnyat. A vadul repkedő függönyök rácsavarodtak az ablakra, és puhán nekifeszültek Jake karjainak, amikor a fiú visszazárta az ablakot.
Jó darabig nem tudtak aludni, de nem is beszélgettek.
— Tényleg fura ez a hely — mondta Elise.
Egyikük sem tudta, hogyan aludtak el. Reggel a szokásos verőfény helyett szürke ég, áthatolhatatlan felhőtakaró fogadta őket. Szokatlanul korán ébredtek. Jake nem tudta, mi zavarja, de valahogy lótrágyaszagot érzett az orrában. Beletelt öt-tíz perc, mire kinéztek az ablakon. A tengerparti kisváros utcáján egy-egy luxuskocsi vagy SUV haladt el, bömbölt a diszkózene, hétágra sütött a nap. A szobában azonban késő őszi, szürke fény vette körül őket. Elise értetlenül nyomta le a kilincset, hogy kilépjen az erkélyre, de az ajtó mintha beszorult volna. Jake is megpróbálta. Nekifeszült, de a keret egy millimétert sem engedett.
Feladták. Összeszedelőzködtek és lementek a hallba, ahol szokás szerint senkit se láttak.
— Na, mit csinálsz, ha a bejárati ajtó is beszorult? — bökte oldalba Jake Elise-t, de a lány most nem nevetett.
Kicsit sápadtan iparkodott kifelé a szállásról.
Amint kiléptek, nem is tudták, melyik furcsaságon ütköztek meg először a sok közül. Az átható lótrágyaszag, a járda és úttest teljes hiánya, a kihalt, vigasztalan környezet egyszerre tört rájuk. Ha képesek lettek volna elhinni, hogy létezik időutazás, azt kellett volna gondolniuk, hogy majd kétszáz esztendővel odébb vetette őket az élet — mégpedig a múlt irányába. Jobbra-balra néztek, egymás kezét szorongatták, de nem jutott eszükbe jobb: riadtan húzódtak vissza a baljós hallba, onnan a lépcsőházba, és az emeletre érve kulcsukkal kinyitották a szobaajtót. A szállóban minden változatlan volt az utolsó szögig. Az enyhén régies tárgyak a hallban, a hetvenes éveket idéző lépcsőház, a szobában a villany, a fürdőben a folyóvíz, a zuhany. Fellélegezhettek: újra a jelenben jártak. Kinéztek az ablakon: ahogy az előbb, turisták, drága autók, dudálás, beszéd- és zenefoszlányok. Nem tudni, hányszor tették meg az utat a szálloda előtti utcaszakasz és az emeleti szoba között, de akárhányszor végigjárták, mindig 182 év távolságot találtak a kettő között. Órák múlva csüggedten dőltek kényelmes matracukra. Feladták, hogy kijussanak. Ha bent voltak, 2004 volt, ha a földszinten át kimentek az utcára, 1822-be kerültek. A teraszajtó pedig továbbra sem nyílt.
Megjelent a Műút 2016058-as számában