Én akkor is csak csupa héj vagyok,
ha keresztbe szelsz, kockára metélsz.
Miszlikbe apríts! — akkor is a semmit
vágod, mit nem zárok magamba, mivel mit sem
zárok magamba. Lévén csupa héj.
Héj héja, sőt a héj héjának héja,
sőt… — Csupán hely híján nem folytatom.
Meg nem akarok fennhéjázni. Úgysem
lehet rád hatni. Hallom a tojások
roppanását… A tojás éjjelébe behatol
a szentségtelen villanyfény. Hát csíra-
loccsantó kezed nem remeg
villával szétpüfölni a Magot?
— Némulj, te, szám! A zsír már sziszereg.
Bakó, tedd dolgodat: vess a zsírba,
Jelképzabáló! — hadd üvegesedem,
ízlés szerint.
Tojás, fiam, ne félj,
kimúlni a korszakból, hol az ember
nem érti már a Természet szavát,
hol a Patak és Liget néma már,
s a legtisztátlanabb Négylábú olvadt
hájára vettetnek a végső dolgok,
a magunkfajták —
Jobb nékünk — mintsem ostromolni elzárt
füleket — szónk rekesztve egyesülni
a rántotta nagy mártiriumában.
Petri György: A hagyma szól
P. Gy.: Összegyűjtött versek, Magvető, 2003, 115–116.