Friss kikötői hírek Oroszországból az irodalmi Nobelről! Két dolog érdekelt, ezért néztem szét portáljaikon s hallgattam bele műsoraikba. 1: Csalódottak-e, hogy megint nem az ő favoritjaik futottak be (a tavalyi esetet még emésztgetik, nem érzik teljesen sajátjuknak, de hát 28 év után kapta orosz nyelven író, s érzik, most még várniuk kell), és 2: összefüggésbe hozzák-e a döntést saját nemzeti bárdhagyományukkal s a műfaj jól működő jelenével. Kiderült persze, hogy az orosz internetet és irodalmi sajtót is élénken foglalkoztatja Bob Dylan Nobel-díja. Elhangzanak szépen sorban a mi érveink, kommentárjaink — oroszos kiadásban. Lássuk:
Nem mindenki lepődött meg. Egyesek emlékeztetnek arra, hogy 2011-ben szoros versenyben állt a svéd költővel, aki végül megelőzte, s az azt követő évben is ott volt a legesélyesebb öt között. Nem egyedülállóan az irodalmi, hanem a társadalmi értéket, jelentőséget méri a Nobel, így Liza Birger, ennek köszönhette tavaly Szvetlana Alekszijevics a díjat: szociális dokumentaritásának. Dylan, aki kiváló költő is, a szabadság és tiltakozás énekeseként a Föld minden zugában ismertté vált, így hát a legszervesebben ötvözi magában mindhárom elvárást a díjazottal szemben. Az esztétikai, szociális jelentőséget — és a szerethetőséget. Az oroszok titkon bíztak rajongott hazai szerzőjük, Pelevin sikerében, írja Birger, meg hogy Murakaminak is szurkoltak, de Dylannal kiengesztelték őket.
Mihail Vizel rockbárdnak hívja az idei győztest s szenzációsnak ítéli a döntést. Kiemeli Dylan orosz gyökereit, elemzi szövegeit, s háborúellenes, mindenki által befogadható dalaiban látja legfőbb erényét. Ő is idézi John Lennont, aki nem hitte addig, hogy a rockzenében ilyen komoly témákat lehet kifejezni. Felidézi továbbá, hogy tavaly, az Orosz Irodalom Évében a Költő-díjat ők is éppen egy bárdnak: Julia Kimnek ítélték. Akkor szóba került természetesen Dylan is, akinek a szövegeit nem egyöntetűen tartották elég erősnek, például Anna Geraszimova fordító (szintén bárd, aki amúgy imádja Dylant és isteníti mint univerzális mestert) sem. Most ugyanennek a zsűrinek egy másik tagja, Szergej Csuprinyin a következőképpen kommentálja a Nobel-döntést: „Ott fúj a lélek, ahol akar”, regényben, zsurnalisztikában — és dalban. Vizel hangsúlyozza: nemzedéke alaphangját adta meg, s nyitotta meg ezt a csatornát, ezt a zenei-költészeti kifejezésmódot költő-zenésztársai, Leonard Cohen, de az ő Baslacsovuk és Grebensikovuk előtt is. Sőt a szovjet stadionköltők, Jevtusenkó, Voznyeszenszkij sem képzelhetők el nélküle. Jelentőségét abban látja, hogy a hatvanas évekre a steril egyetemi tantermekbe és bohém európai kávézókba szorult verset újra kivitte az utcára, térre, stadionba, s divatba hozta saját dalok szerzését és előadását.
Jurij Loza énekes-zeneszerző a Moszkva beszél műsorában fakadt ki a döntéssel szemben. A svédek saját bálványukat díjazták szerinte, aki semmit nem adott a kínai, az orosz, az európai kultúrának. Dühöng, hogy a „lakosságának számát tekintve marginális ország (az USA) egy részteljesítményéért miért kap világdíjat”. Érdekesen nyilvánul meg az én szempontomból (lásd fent): Viszockij, Galics, Okudzsava jelentőset alkottak az orosz daltradícióban, de senki nem várja, hogy ezért Nobel-díjat adjanak nekik. Az amerikai dalhagyomány költészeti megújításért viszont járt a díj — bizonyára jókat nevetnek most a világon a svédek az amcsikkal.
A Kultúra tévécsatorna kiemeli: a fogadóirodákban 1 az 50-hez volt az esélye a díjazottnak. Anton Nyikolajev megemlíti, hogy az idei bejentést szigorú, rezzenéstelen, mindenféle érzelemtől érintetlen arccal tette meg a bizottság: mintha egyenesen bírósági ítéletet hirdetne ki. (Ezt a nyilatkozó a szigorú északi jellemmel véli magyarázhatónak.) Ováció és csodálkozás fogadta a döntést, kommentálja a díjátadót, s hogy áthidalja a rockzenész nevének hallatán támadó tanácstalanságot, a bizottság elnöke Homérosz és Szapphó nevét említette mint méltó elődöket. Igor Volgin író, irodalmár azért furcsállja a választást, mert műfaji összemosáshoz vezet. Eddig nagy prózáért, nagy költészetért kapták. Jevtusenkóék 1985-ben meghívták Dylant a Luzsnyiki stadionba egy nemzetközi költészeti estre — emlékszik vissza —, ahol két számot adott elő, nem nagy sikerrel. Otthon persze egész más: Salingerrel, Mark Twainnel együtt emlegetik — s fogják tanítani bizonyára, de már most is bálvány, akinek szobrokat állítanak, aki valóban nagy hatású személy, költészetből csinált popzenét, ami mérhetetlen jelentőségű szociális tett. Igaz, mondja, sokféle műfajból érkeztek korábban is a díjazottak: írók, dramaturgok, költők vannak köztük — de hát Oroszországból Bunyin, Paszternak, Solohov, Brodszkij s Szolzsenyicin kapta meg, akik igazi írók, mostantól azonban az irodalmi művészet kereteit igencsak odébb tolták.
Végezetül álljon itt Oleg Szoboljov dohogása a „szomorú hírről”: zenei formákba öntött szövegek ezek, állítja, amelyekben az első tényező, a közvetítő nyelv, a zene az elsődleges, az formálja a költészetet, s nem fordítva. A közeget díjazták tehát, nem a szöveget, az irodalmat. Nem az irodalmi teljesítménynek szól a díj, hanem nyilvánvalóan a konjuktúra hozta létre: tavaly a menekültügy, a nőpolitika, Oroszország, a háború volt aktuális, idén a popkultúra, a tiltakozás témája, Amerika, a szocaktivizmus. És még mondják, hogy nem kell konteókba, spekulációba menekülni?