„s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.”
(Kassák Lajos: A ló meghal, a madarak kirepülnek)
Mondják, hogy a legnagyobb szeretet és rajongás könnyen változik fékevesztett gyűlöletté. Bár utólag úgy látom, hogy a poroszos gyengédséggel belém programozott futballimádat nem volt más, mint a Stockholm-szindróma egy sajátos esete, de sokáig valódi szeretetnek hittem, és a fociimádatomból lassan kisarjadó gyűlölet sem vált pusztítóvá. A gyűlölettel és a gyűlölttel együtt lehet élni úgy, hogy csak nekünk ártson.
Ekkoriban még úgy gondoltam, imádom a focit. Sőt futballőrületem kelő napként ragyogta be bánatszürke életem. Vasárnaptól már a következő meccs esélyeit latolgattam. Az ellenfélről (aki pusztán ellenfél volta miatt egy hétig gyűlöletem céltáblájává vált) összegyűjtöttem minden lehetséges információt, és összevetettem az én csapatom paramétereivel. Napokat agyaltam, milyen összeállításban és szerkezetben lehetnénk az éppen adott ellenség ellen a leghatékonyabbak. Testsúlyt, magasságot, gyorsaságot, kreativitást, fejelőkészséget, technikai tudást, rutint, állóképességet, a klub iránti elkötelezettséget, szóval mindent, amit lehet, figyelembe vettem számításaimban. Fejben a legnehezebb mérkőzéseket is kihoztam legalább ikszre. De inkább győzelemre. Az idegenbeli meccseket rádión hallgattam. Egy-egy utolsó pillanatban elveszített pont vagy meccs miatt hosszan és kíméletlenül szidalmaztam az ellenséget és a bírót. A hazai meccseket természetesen a stadionban izgultam végig. Magányos szurkoló voltam, mindig ugyanazon a helyen szívtam láncban a bagót. Nem barátkoztam, nem kiabáltam. Néhány lepukkant drukkert így is látásból ismertem. A gólunknál örültem, egyébként képes voltam öt perccel a vége előtt négygólos vezetésünknél is a rettegésig szorongani. Vereség esetén a pokolba kívántam az ellenség összes szurkolóját és a rohadt csaló bírókat. Igaz, ez megmaradt gondolatbűnnek. Sem szóval, sem tettel nem erősítettem.
Borzalmas évadot futottunk abban az évben. Az utolsó meccs eredményétől függetlenül kizúgtunk az enbé egyből. Ráadásul a már bajnok csapattal kellett megküzdenünk. Nem gondolta senki, hogy vidám piknikhangulatban telik a bő másfél óra, de bajban ismerszik meg az igazi szurkoló, ahogy ez a következő kis történetből is kiderül.
Miközben készülődtem, szánalmas szertartásaimat végeztem, egy bugyuta reklám ment a tévében. Szúnyogok fociztak önfeledten, majd megjelent egy szúnyogirtó flakont tartó kéz, és rájuk spriccelte a palack tartalmát, mire a szúnyogok azonnal kifeküdtek, de egyikük még halálcsodáló ámulattal a kamerába rebegte: lefújták a meccset. Megtapogattam a zsebeimet: cigi, kulcs, öngyújtó, villamosbérlet, lóvé, pacemaker. Indulás.
A stadionban elfoglaltam megszokott helyemet, nem messze a felezővonaltól. A túloldali kapu melletti kanyarban tombolt a köménymag. A szomszédos szektort rendőrök töltötték meg. Jól indult a meccs, hamar vezetést szereztünk, de negyedóra elteltével a bajnok fordított. Ekkor megindultak a rendőrök. De nem a köménymag, hanem a budik irányába. Azok a budik! Ha tehettem, tartogattam inkább hazáig, de ha muszáj volt hogyoznom, tutira bokáig hogyosan kerültem elő a budi sötét bugyraiból. Egész egyszerűen azért, mert budiszerte legalább bokáig állt a vizelet. Állítólag éppen a kömények mögötti vizesblokkot különös módon rendbe hozták. És jött a hír, balhé van az új budiban, a rendőröket odarendelték. Amint a rendőrök eltűntek, vagy ötven huligán zúdult a kerítésen át a játéktérre. Az öltözőbe kergették a két csapatot és a játékvezetőket. Kisvártatva előkerültek a rendőrök, kiderült, hogy a budiban előre megbeszélt kamubalhét adtak elő nekik nagy átéléssel. Rendezték soraikat, pajzsukat maguk elé tartva, gumibottal és könnygázzal visszaszorították a pályafoglalókat a kerítés mögé. A bíró újraindította volna a játékot, de megérkeztek a slózi hősei. A következő néhány percet mintha lassított felvételen láttam volna. A pálya szélén felsorakozott rendőrök pajzsain vadiúj mosdókagylók és vécécsészék csattantak, csaptelepek landoltak a játékosok között. A rendőrsorfal behátrált a pályára, A játékosok újra az öltözőbe menekültek, a bíró futtában hármat fújt a sípjába. A kömények átzúgtak a kerítésen, felkapkodták a szanitermaradványokat, és végső támadásra indultak a pajzsok ellen. Döbbenten szorítottam a zsebemben lapuló pacemakert. Nem fikció, gondoltam, ez egy mikció által inspirált akció. A gumibot és a könnygáz megtette hatását. Rácsos kerítés mögé került mindenki, akinek rácsos kerítések mögött a helye. A hangosbemondó közölte, hogy vége a mérkőzésnek, mindenki távozzon békével. De mi nem hittük el. Mi az, hogy tizenöt perc játékot kapunk azért a kazal lóvéért? Mindenki állt, várt és reménykedett. A hangosbemondó újra megkért mindenkit, hogy hagyja el a stadiont, mert vége a meccsnek. Továbbra sem hittünk neki. Nem lehetett hinni neki. És ekkor lassan, komótosan elindult hat rendőr. Mindegyikük gázálarcot és egy permetezőgépnek látszó eszközt viselt. Néhány lépésenként megálltak, permeteztek. Amerre elhaladtak, az embererdő sírva fakadt.
Amikor felszálltam a villamosra, taknyom, nyálam, könnyem még mindig egybefolyt. Az utasok közül valaki, akit nem láttam, viccesen megkérdezte, mi a baj, fiatalember, csak nem kikapott a csapat?. A hang irányába villantottam nedves mosolyomat. Nem, csak lefújták a meccset.
A klub majdnem megszűnt. Kizárás, anyagi csőd. Minden játékos eligazolt. Aztán jött a hír, hogy megye kettőben indulhatnak. Szurkolókból összeállt egy csapat. Az első meccset a stadionban játszották 1500 néző előtt. A kapuban egy nézőtérről ismerős arc állt. Kikaptunk 1:0-ra, de senki nem volt csalódott. Volt csapat, lehetett tovább gyűlölni és szeretni. Vagy fordítva.
Fotók: Juhász-Léhi István,
boon.hu