„Lófasz a seggedbe!”
Ennek a kívánságnak az értelmét akkor tudjuk fölfogni, ha némi nyelvi fantáziával kiegészítjük a hiányos mondatot. Az ige hiánya arra utal, hogy egy ősibb tiltáshoz egy újabb keletű tiltás társult, és a különböző cselekményeket kifejező igék, mindkét tiltásra vonatkozó utalásként őrizték meg eredeti mondandójukat. Az állatokkal való közösülésre, a szodómiára vonatkozó tiltás lehetett az ősibb, és ehhez társulhatott az anális közösülés tiltása.
Ha valakit arra szólítok fel, vagy azt kívánom tőle, hogy közösüljön lóval, akkor törvényszegésre biztatom. Ha pedig még azt is kívánom, hogy ezt a törvénysértést az anusában hajtsa végre az állat, akkor halmazati bűntettek elkövetésére szólítom fel, mert feltételezem róla, vagy egyenesen tudom, hogy ilyen elvetemült ember. A mágikus észjárást követő szitkok és káromkodások a mentális észjárás szerint nyilvánvalóan hibásak. Ha ugyanis valakiről azt feltételezem, hogy análisan kíván közösülni a lóval, akkor ezt valószínűleg azért tenné, mert megfelel a mentalitásának, következésképpen jó neki. A mágikus észjárás ezzel szemben nem ismerhet olyan jót, ami valakinek rossz, vagy olyan rosszat, ami valakinek jó, mert se a jót, se a rosszat nem kötheti még csak kiválasztott személyek mentalitásához sem. Megidézi a mindenkinek rosszat, megköti, megköveti, eltávolítja, s így biztosítja a jó uralmát mindenkiben. A szitok nem a mindenkinek rosszat, hanem a törvény szerint rosszat idézi föl. A törvénynek pedig az a dolga, hogy olyan cselekményeket hárítson el, amelyek nem föltétlenül rosszak a cselekményt végrehajtó személynek, de föltétlenül rosszak a közösségnek. A közösség szempontjából rossznak nyilvánított cselekmények ugyanakkor nem légből kapottak, nem olyanok, mint mondjuk egy villám, hanem olyan lehetséges emberi cselekvések, amelyekre a közösség tagjai reálisan képesek.
A szitkokban és káromkodásokban megjelenő képtelenségek a mentális és mágikus gondolkodás különbözőségét követik anélkül, hogy a szitkok használóiban tudatosodnának ezek a képtelenségek. Az öntudatlanul szitkozódók arra szeretnék fölhívni a figyelmet, hogy valamilyen törvényelleneset vagy tiltottat cselekszem, de olyan módszerekkel figyelmeztetnek a törvények betartására, amivel más tiltott cselekedeteket emelnek be és tartósítanak a tudatomban. Így jön létre a viselkedés preformációja. Résen kell lennem, nehogy valami olyan kis hibát kövessek el, amivel rögvest a legsúlyosabb szitkokat idézhetném a fejemre, s olyan tiltott cselekedetekkel hozhassanak összefüggésbe, amelyeket nemhogy nem követtem el, de nem is áll szándékomban ilyesmi. Másfelől e súlyos szitkok és vaskos káromkodások nyelvi emblémái, már gyermekként olyan tiltott cselekedetekről értesítenek, amelyekről semmiféle érzéki tapasztalattal nem rendelkezem, ezzel pedig előre megszabják az érzéki tapasztalás kereteit, vagy legalábbis szabad utat adnak a tiltott cselekedetekre irányuló fantáziának.
Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről, Szépirodalmi, 1991, 105–106.