Ha megszólalt a Himnusz, ha elkezdte Isten áldani a magyart, jó kedvvel, bőséggel, föl kellett állni, például válogatottmeccs-közvetítéskor; édesapám komor ünnepélyességgel fölemelkedett, fiai minden egyes alkalommal mintha ellenálltak volna, mindenesetre megvárták, míg édesapám a szigorúság és ingerültség határán hátrapillant, s csupán ekkor tápászkodtak föl. Ellenséhéggel, kábé ekkor. És arcokat vágtak, ügyelve, hogy édesapám ne vegye észre. Ha ilyenkor megszólalt a telefon, felforrt a teavíz, azt édesapám fiai igazuk igazolásaként látták. A Himnusz kiemeli az embert a napból, az öröklét időtlenségébe emeli, a televízió azonban nem emel sehová: ez az ellentét öltött testet a két nemzedékben. Édesapám e szép ragaszkodásából érthető meg fölháborodása és indignálódottsága, mellyel édesapám édesapám legidősebb fia, mondjuk így, relativizmusára reagált. Hiszterikusan reagált. Ha például édesapám fia örömének adott hangot, látván, milyen nagy család ez, van benne egypúpú, kétpúpú, hős és áruló, és így tovább, akkor apám azonnal fölháborodottan kikérte magának, hogy milyen áruló?! Konkrétan kicsoda?! Így nem lehet beszélni! Láthatóan elvileg tartotta kizártnak egy ilyen létezését. Apám fia vállat vont, nem értette apámat, ő teljességgel érdektelennek tartotta, hogy van-e vagy nincs áruló a családban. A múltban. A múlt nem azért a miénk, mert dicső; de mert a miénk, gazdagok vagyunk, és ez a fajta gazdagság növeli a szabadságot. Egyébiránt éppenséggel édesapám a jó példa az ún. áruló édesapámra. Sokan megvetették őt, hajszállal labancabb volt annál, mint amit a jóízlés javasol (persze ifjabb cseszneki ág — amúgy is a leglabancabb hajtás). Édesapám mint a Styrum, Forgách majd Ebergényi labanc regimentek vezénylő ezredese, nem átallott nekimenni saját rokonainknak sem (Antal, Dániel stb.), amiért kuruc oldalon különösen lenézték, de a semleges családtagok is fintorogtak. Édesapám kövér, barna bőrű férfi volt, a bőre simán, fényesen csillogott, az ember szerette volna megsimogatni. Állandóan simogatni. Harmincöt évesen lett alezredes Pálffynál, de nem a karriervágy ösztökélte; a türelem hiányzott belőle. Belefáradt abba a folyamatos figyelembe, amelyet a XVII. század végén nem lehetett elkerülni (megúszni); a Habsburgokra ügyelni, a törökökre ügyelni, Erdélyre ügyelni, a királyságra ügyelni, a nemzet érdekeire ügyelni, a család érdekeire ügyelni, saját érdekekre ügyelni — elege lett ebből. Mindenestül katona lett, aki utasításokat kap, melyeket tehetsége szerint végrehajt. A kurucokat nem utálta, szempontjaikat azonban rövidlátónak tartotta. Rákócziban van nagyság, kétségtelen. De micsoda rémes dolog volna, ha győzedelmeskedne. Paktum a törökkel, föltámadó francia kokettálások. És hogyan tovább. A kuruc a fényes pillanat. Előtte, utána macskajaj. Édesapám a leggyűlöletesebb családtagok egyike. Arcképe megvan Fraknón. Fiai mind a mai napig fölállnak a meccsközvetítés elején, van bennük egy rugó, amely emeli őket. Édesapám unokái lassan tápászkodnak utánuk.
Esterházy Péter: Harmonia cælestis, Magvető, 2000, 49–50.