Átmeneti évadot zár a Miskolci Nemzeti Színház. A műsorterv nagyobbrészt még a szerződtetés befejezése előtt menesztett igazgató, Kiss Csaba nevéhez köthető. Ő — a köztük lévő, szakításig vezető viták és a tényleges szakítás miatt mondhatni érthetően — egyáltalán nem számolt a mai igazgató, Béres Attila közreműködésével, míg az új színházi kurzust három éve együttes munkával megalapozó művészeti tanács* más tagjainak tervei beépültek a 2015–2016-os szezon programjába. Szabó Máté megbízott vezetőként zárta le a szerződtetést, és hirdette meg az évadot, amelyért végül kinevezett új igazgatóként Béres Attila szavatol.
Az átmenet része tehát a folytonosság, de az elszakadás is, miközben a jövőre mutató legfontosabb kérdés, hogy a változás maga mi lenne. Mi az, amit az egykori alkotótársak Kiss Csabával nem voltak képesek létrehozni, nélküle viszont képesek. Már ha a különbség nem pusztán elméleti, a különbözés pedig nem pusztán vágyott cél. Halad-e valami a beteljesülés útján, ami nem pusztán praktikum, nem kizárólag olyasmi, mint például az alkotómunka megosztottságtól mentes, nyugodt légköre, a brandépítő csúcsra járatás helyett az alkotás áttekinthetősége és az alkotás — a benne érdekeltek számára is — átlátható volta.
Nyilván ez sem mellékes a színházi nagyüzemben, sőt. De a lényeg az volna, hogy milyen színházeszmény jegyében milyen minőség születik, és ami létrejön, hogyan találkozik a saját közönségével.
A múlt és a jövő közé ékelődött évad igazodott a népszínházi önmeghatározáshoz, az adottságoknak abból a szempontjából mindenképpen, hogy a színháznak egyetlen ilyen profilú helyi intézményként sokféle igényű közönség számára kell előadásokat szolgáltatnia. Egyértelműbb lett, hogy mit és hol kívánnak szolgáltatni: az új közönség nevelésének terepe a tantermi színház, a színházi avantgárdé a néhány tucat embert befogadni képes Játékszín, a művészszínházi törekvéseké a Kamaraszínház, a népszerű színház otthona a Nagyszínház.
Ebbe a keretbe nem illeszthető a Játékszínben bemutatott Édeskettes hármasban tájolása — Neil Simon és Marvin Hamlisch munkája sem önmagában, sem Seres Ildikó rendezésében nem a színházi avantgárdot képviseli. Itt és így kivétel. Az előadás fogadtatása ugyanakkor egyértelmű jelzés — például a művészeti vezetés számára —, hogy a közönség ragaszkodik a már előttük is jelen volt alkotókhoz, hogy hálás az egyszerűen elmesélt történetekért, függetlenül attól, hogy a színházi irányítás mit ért minőségen, és mit és hogyan kíván — tudatosan, néha következetesebben, néha kevésbé úgy — minőségként ajánlani, elsősorban a számára referenciát jelentő alkotói körből (mindenekelőtt a művészeti tanács munkájából).
Szembetűnő egyébként, hogy a színházról való beszédben megszűnt vonatkoztatási pont lenni Kaposvár. Már tudniillik az elszánás és a remény, hogy itt megismétlődhet az, ami ott: haladó, a magyar színházi hagyományt és a színháztörténetet gazdagító, egységes színházi nyelvet beszélni képes, figyelmes és érzékeny, a jelen fontos történéseire reagáló műhely születhet.
Mindenesetre az évadban a miskolci színpadok összességében alig kínáltak olyan előadásokat, amelyek a társadalmat és a magyar színház más fontos műhelyeit amúgy foglalkoztató kérdésekre — végső soron a ma valóságára — közvetlenül kívántak volna reagálni. (Megjegyzendő: kortárs magyar színmű csak felolvasószínházi előadásban kerülhetett a közönség elé.) Ez talán nem is csak kifejezetten merészség dolga lenne, sokkal inkább az élő művészet kíváncsiságáé. Persze megkerülhető, hogy közügyeket emeljen az előadás rangjára bármely színház, és magánügyekkel is lehetséges elérni a közbeszéd ingerküszöbét. A figyelmet most sokkal inkább a művészeti teljesítményhez, a személyes drámák befogadásához kérte a színház, több előadásával egyáltalán nem érdemtelenül.
Így viszont majdnem teljesen reflektálatlan maradt a Rusznyák Gábor Lúdas Matyi-rendezésében az évad elején elhangzott felvetés, amely nem csupán Fazekas Mihály történetének összefüggései között érvényes, de a színház falain túlterjeszkedő, jelen idejű kérdés is, miszerint nem mindegy, hogy azé-e az igazság, akié a hatalom, vagy azé a hatalom, akié az igazság. Kínálkozna pedig túllátni a szavak játékán: a hatalom szükségszerűen és megkerülhetetlenül megítélhető, a hatalom természetéről való gondolkodás elemi része az életnek. Kellene legyen. Létezik a fogalmak és az érzelmek nehezen részletezhető, kevésbé egzakt világában viszonyítási alap ennek a belátásához. És akkor mihez kezdjünk ezzel.
Legalább két lehetősége biztosan volt a színháznak, hogy saját felvetésére egy gyermekelőadás keretein túl reagáljon, tovább gondolva azt.
Az egyik Rusznyák Gábor — Székely Csaba fordítását használó — Zűrzavaros éjszaka-rendezése. Ion Luca Caragiale művének fekete ruhás parancsnoka ellenőrzése alatt tartja az utcát, de nem látja át a saját életét. Ő nem tudja, de mi igen, hiszen nézzük és látjuk: a megcsalatásnak ebben a vígjátéki helyzetében ott a birtoklás vágyával társult kisszerűség abszurditása, a valóságérzékelés és az életmagyarázatok viszonylagossága. A tudatlanságra épülő létezés. A házastársi hűség, ami nem az. Az átépítés tévhitének lakhatatlan romjai. A hatalom igényét alátámasztani hivatott eszmék, a politika megérteni kívánt szólamai: a hétköznapi élettől idegen lózungok. A múlt századi román polgárőr története a huszonegyedik század elejét hozza közel: a szebb jövő kívánása a szebb reggelt köszöntésébe töpped. A közhelyeket ismételgető roncsolt nyelv alkalmatlan a valódi közlésekre. A magánügy közügybe vált az előadásban: a gyanakvás kellene legyen a nemzeti minimum. A hatalomra figyelő örök kérdés: hogy kik ezek az emberek.
A nagy Romulus is adná magát, hogy Dürrenmatt műve a jelenig terjeszkedjen általa: a birodalom végórái, ahogyan az elemi érdekeit megfogalmazni, saját válságával megküzdeni képtelen Európa lakóiként nézzük a múltat, mint talán lehetséges jövőnket. Keszég László rendezésében általánosabb a tanulság: a küzdelem és az áldozat értelmetlen és céltalan. Ha a hatalom ellenőrizetlen, bármilyen érdekből felhasználható a hadakozó ember. A hadakozó ember végül: tudatlan, sorsáról saját maga is tehet. Nem kapunk rá választ: van-e más választása, akár a történelemben, vagy akármely más korban: a birodalomban — még a szétesőben lévőben is — az elfogadás az egyetlen út, vagy a birodalmi lét meghaladható. Fandl Ferenc nagy Romulusa kedélyes cinikus, hiszen ereje teljében szolgálhatna akár jó ügyet, de az igazság részbeni birtokosaként bölcs is: valóban nincs mit megmenteni ezen a birodalmon. Például azért sincs, mert évtizedekig zavartalanul dolgozhatott a tönkretételén, vagy ha tetszik: saját küldetésén. A meggyőződés háborítatlanságából is táplálkozó derű az övé.
A Pillantás a hídról is alkalmat adna a valóban kortárs megszólalásra: a múlt század közepi drámában megjeleníthető lenne a jobb élet — az élet — reményében menekülő ember sorsa, hiszen a kiszolgáltatottság létező, további eseményeket, magát a drámát is befolyásoló körülmény, már Arthur Millernél is. És ma is, amikor a menekülés, a menekülő szempontjából alig is elbeszélt, a menekülés problémájával együtt élők többsége szempontjából nem a helyzet megítéléséhez tartozó, érdektelen. Lukáts Andor előadása viszont nem a pillanat kínálta lehetőségre figyel, hanem a helyzet által kikényszerített mély emberi történésekre: vállalhatja-e és követheti-e a vágyait, átléphet-e szexuális és morális tabukon Eddie Carbone. A rendezés — akaratlanul — azt is felveti, hogyan játszható egy 1955-ös mű hatvan évvel később. Nem kellene-e nagyobb teret kapnia annak a ténynek, hogy Eddie drámája sokak drámája még Eddie környezetéből. A kérdést az is indokolja, hogy ebben az előadásban ráadásul látjuk is: Varga Zoltán Eddie-je nem takarja ki az egész történetet, Ullmann Mónika megrendítő játékában önálló, szívszorító helyzetté bomlik ki az asszonysors, Beatrice magára hagyatása — az a tény, hogy Eddie tettének következményei az ő tehertétele is.
Az új bemutatók többsége, leginkább ugyanígy, a szív szavára figyelve, az érzelmeivel — magával és a helyzettel — küszködő ember köré építette az évadot.
A fontos előadások közül is több szempontból kiemelkedik Szőcs Artur rendezése azáltal is, ahogyan használja Csehov Ványa bácsiját. Értelmes és elszánt, lényegig hatoló különbözés, dac a lehetséges Csehovval és Csehov-játszással kapcsolatos elvárásokkal szemben. Elmaradnak a műhöz tapadt klisék, a szövegfelmondás. Az utolsó felvonás kihúzva. Láthatóvá téve egyrészt a sors végtelen ismétlődése — bárkinek a történeteként elmesélhető ez —, másrészt az embert űző vágy, amely lehetetlenné teszi az elfogadást, és segít tovább rontani amúgy is elrontott életén. Szőcs Artur nem kertel: a vágyat az élet letagadhatatlan részeként mutatja: a vágy, ahogyan alkalmas ráébreszteni útvesztésre, a tévesztésre. A hiányra. A húszas-harmincas színészek játéka tiszteletlenül kíméletlen ítélet az előttük járó korosztályok viselkedésének tarthatatlanságáról, az ösztönvezérelt létezés zsákutcájáról. A hiány felismerésének megkésettségéről. Az elengedett lehetőségek pótolhatatlanságáról.
A színházi kísérlet mellett a megvalósítás másik véglete is Szőcs Arturé: a közönségbarát, műfaji szabályokat tiszteletben tartó Egy csók és más semmi a nagyszínpadon. A boldogságkeresés és az erre épülő szolgáltatások terepe hálás — nincs annyira kis szerep, amely egy előadásban jelentéktelennek tekinthető lenne. Ami ne lehetne eléggé részletgazdag az önfeledt játékhoz. A színházcsinálás persze szakma, de messze túl a megtanulható rutinon.
Szabó Máté Liliom-rendezése költői színházként sikeres kísérlet arra, hogy Molnár Ferencet a mában is érthetővé tegye. A végzetről mesél, megmutatva a szerelem bonyolultságában a végtelen egyszerűséget. Hősei fiatal, szép emberek, a nekik jutott, tragédiába hajló rossz sors, a megváltoztathatatlanság kevés szavú vállalásával. Nem csak az a kérdés, hogy lehet-e megbocsátani, hanem az is, kinek kellene és ugyan miért. Hogy van-e mélyebb értelme az életnek. A boldogság utáni vágy és a boldogságra képtelen személyiségek és helyzetek reménytelensége, a beszorított viselkedés Szabó Máté alkotói érdeklődésének fontos tárgya — ez a Liliom is mintha az előző évad végéről érkezett Boldogtalanok-rendezéséből épülne tovább — szép, ahogyan magyar klasszikusokat vizsgál. Szép, ahogyan Füst Milán Molnár Ferencbe fordul.
A határátlépés Zsótér Sándor Edward Albee-értelmezésében társadalmi jelenségből következik, de a társadalmi jelenség az emberi viselkedésből fakad. Egymás elválaszthatatlan tartozékai: a társadalom a fogyasztást kínálja, a fogyasztást ennek mintái éltetik. A fogyasztásban való részvétel megkerülhetetlen, a szabadság, ha van, a mintaválasztásban ölt testet. A valahová tartozást eldöntő választásnak komoly ára van, ez a Mindent a kertbe! által használt esetben a prostitúció. Zsótér Sándor rendezésében erős, túlzásoktól sem félő érzelmi regiszterben mutatkozik meg ok és következmény összefüggése: tarthatatlan az erős férfi és az otthonülő nő társadalmi sztereotípiája, a családi közösség közös döntésekben sorsot formáló ábrándja.
Azért is fontos a Mindent a kertbe!, mert leginkább ebben az előadásban formálódott egységes színházi nyelvvé az a sokféle színházi tapasztalat és -gondolkodás, amelyet az előadásban fellépő színészek képviselnek. A társulatépítés sem nem lehetetlen, sem nem értelmetlen.
A színházi vezetés társulatépítő igyekezete egyrészt érdekes, mert mindenkinek kínál lehetőséget, és tényleg sok helyzet lett észrevehető kis alakítások által, másrészt kérdéses, hogy mindenki megkapta-e azt a lehetőséget, elsősorban az idősebb generáció tagjai közül, amely méltó a tudásához, felkészültségéhez.
A fontos lehetőséget kapó színészek közül Ullmann Mónika drámai színészi teljesítménye említendő az első helyen: a magára hagyottság gyenge női helyzeteiben is erős, az önbecsülését romboló viszonyokban is megtalálja és megmutatja az önnön értékeire tekintés bizonyosságát. Ami talán nem is segítség ezeknek a nőalakoknak, legfeljebb az egyik pillanatból a másikba lépésben. A Boldogtalanok Gyarmaky Rózája az elesettségben is határozott, keserűen elfogadó: nincs mást tennie. A Pillantás a hídról Beatricéje vállalja a láthatóan reménytelen küzdelmet, és nem kizárólag magáért — egyszerre nyit frontot Eddie-ért, a kapcsolatukért és saját érzéseiért. Az együtt megélt idő tapasztalatát hordozó harc ez, az értelem küzdelme, amíg lehet. És az érzelemé, amikor már csak az marad, vagy már azt sem indokolná semmi. A Mindent a kertbe! Dzsenniferje pedig bár talán tétován, de a cél tudatával lépi át a házastársi viszony konvencióinak határát: áldoz a szerzés oltárán.
Bemutatók:
Nagyszínház: Tosca; A nagy Romulus; Egy csók és más semmi; Primadonnák; Zorba, a görög; Liliom
Kamaraszínház: Lúdas Matyi; Pillantás a hídról; A nagy Gatsby; Momo; Mindent a kertbe!; Zűrzavaros éjszaka
Játékszín: Ványa bácsi; Diótörő; Quixote; Édeskettes hármasban
Főoldali fotó: Gálos Mihány Samu
____________________________
* A művészeti tanács tagjai Kiss Csaba igazgatósága idején: Kiss Csaba, Béres Attila, Keszég László, Szabó Máté, Szőcs Artur, Rusznyák Gábor rendezők, Ari-Nagy Barbara és Rácz Attila dramaturgok. A művészeti tanács tagjai Béres Attila igazgatósága alatt: Béres Attila, Keszég László, Szabó Máté, Szőcs Artur, Rusznyák Gábor rendezők.