— Ez egy kétperces vizsgálat. Van most két perced?
— Hogyne, természetesen.
— Megnézzük, van-e fertőzés.
— Értem.
— Gyorsan mintát veszek.
— Rendben.
— Benyúlok a húgycsövedbe.
A rendelő egy földszinti lakás egyik szobájából lett kialakítva. Félhomály van és nagyon meleg, pedig a jókora ablak tárva-nyitva. Jobbra egy ágy, amely előtt harmonikaszerű paraván, a tövében pedig gumikesztyűkkel teli szemetes. Az orvossal egymással szemben ülünk az íróasztalnál, amelynek jobb sarkában teli hamutál. Csak öt perce ismerem.
Szűk, lomokkal és rozsdás biciklikkel szegélyezett betonfolyosó vezetett a kicsi váróteremhez. Bent pirosra és narancsra festett falak, alattuk megsárgult műanyagszékek, a levegőben cigarettaszag és légfrissítő keveréke, és a sarokba helyezett asztalkán néhány megfakult újság.
Ketten várakoztak, megtermett férfiak, trikóban és feszülő pólóban. Biccentettem, majd helyet foglaltam. A mellettünk lévő, besötétített szobából kihallatszottak a fájdalmas nyögések.
— Most hozzáérintem a tűt a bőrödhöz, egy kicsit fájni fog — szólt egy reszelős hang. — Csak nyugodtan, ne izgulj. Mindjárt megvagyunk, angyalom.
Nyílt az ajtó, riadt tekintetű, tizenöt éves forma, langaléta srácot vezetett ki az anyja kézen fogva. Egy kurta „viszlát, doktor úr”, és elsietett a gyerekével. Az ajtóban felbukkant a megtermett orvos zöld egyenruhában. Kopasz fejével, vörös orrával és ősz szakállával úgy festett, mint a Mikulás gonosz alteregója.
— Na, gyere, angyalom! — szólította a mellettem ülő tagbaszakadt fickót. — Ne haragudj, de elcsúsztam. Le kellett szívnom a srác heréjéből másfél liter vizet.
— Te vagy az új srác? — kérdezett a doktor. — Légy szíves, engedd előre a Lacit, hogy meg tudjam ultrahangozni. Tudod, mert sokáig tart, amíg beviszem az adataidat a gépbe, addig ez meg bepisál nekem, mert akkora a hólyagja, mint a feje.
Mikor sorra kerültem, a doktor betessékelt, kérte, hogy tegezzem. Leültünk a félhomályban, és belekezdtem volna, mikor félbeszakított.
— Bocsáss meg, angyalom, hozok magamnak egy cigit — felkelt, és kivitte a fiatal srác heréjéből leszívott másfél liter vizet. Addig szemügyre vettem a vékony paravánt, a kevés berendezést, és az emberi testről készült, falra aggatott ábrákat. Egy szál cigarettával tért vissza, leült és rágyújtott. Visszafújtam és legyezgettem a füstöt. Meséltem a problémámról, hogy előtte voltam másnál, de nem oldódott meg a bajom.
Cetlit vett elő, latinul firkantott rá, és felém fordította:
— Tudod, mi ez?
— Nem — vontam a vállam.
— Ez, kérlek szépen, ezerből kilencszázkilencvenkilenc faszi betegsége. Ezek a faszkalapok nálunk nem vizsgálják, pedig Amerikában már mindenhol szűrik — belehamuzott a tálba, majd mesélt egy fizikatanárról, akinek tizenöt évig voltak fájdalmai, mindent kipróbált, még jógázott is, aztán kikezeltette magát, elvált, és azóta össze-vissza fekteti a nőket.
Elnyomta csikket, elmagyarázta a félbevágott emberi ábrán keresztül a szervek működését. Aztán gumikesztyűt húzott a jobb kezére.
— Na gyere, told le a nacit. Könyökölj az ágyra. Ne így. Fordulj meg, és lazíts.
Belém nyúlt.
— Úristen!
— Fáj? — kérdezte.
Levert a víz.
— És szúr?
Elszédültem.
Végeztünk. Úgy éreztem, hogy nyomban elhányom magam.
— Feküdj le, pihenj egy kicsit.
— Kaphatok egy pohár vizet? — kérdeztem. Vagy inkább csak suttogtam.
— Angyalom, máris hozom — kiment, odabökte a várakozóknak, hogy legyenek türelemmel.
Felkapaszkodtam az ágyra. Megkaptam a vizem. A doki kinyitotta az ablakot, és rágyújtott. Visszaültünk az asztalhoz.
— A normál prosztata akkora, mint a gesztenye, a tied pedig akkora, mint egy zöld gesztenye, a héjával együtt. Érted? Ezt kell kikezelnünk — újra elém tette a latin kifejezést. — Valószínű, hogy ilyen fertőzésed van, ne aggódj, antibiotikummal kezelhető, és teljesen reverzibilis. Ezt meg kellene majd néznünk.
— Rendben.
— Kocsival vagy?
— Igen.
— Ez egy kétperces vizsgálat. Van most két perced?
— Hogyne, természetesen.
— Megnézzük, van-e fertőzés.
— Értem.
— Gyorsan mintát veszek.
— Rendben.
— Benyúlok a húgycsövedbe.
— Úristen!
— Csak két perc. Mintát veszek, aztán kocsival elviszed laborba. Holnapra meglesz az eredmény.
Összeszorul a gyomrom.
— Tudod mit? Felhívom a labort, tudnak-e fogadni.
Amíg tárcsáz, azon imádkozom, senki se vegye fel. Kicseng a telefon, szorítok, hogy ne legyenek bent. Felveszik. Remélem, hogy már nem érnek rá. Még bent vannak és tudnak fogadni. Vigyem csak a mintát.
— Gyere, angyalom, most megcsináljuk.
Megint melegem lesz. Alkudozom. Mi lenne, ha máskor csinálnánk meg? Mi lenne, ha egyből szedném a gyógyszert?
— Told le megint a nacit — az orvos kérlelhetetlen.
— Lehetne esetleg fekve?
— Nem, ezt állva kell megcsinálni.
— Úristen.
Meglátom a hurkapálcát, vattával a végén.
— Mutasd a kukidat, és tartsad.
Tartom.
Nem nézek oda.
Döf.
Mélyebbre nyomja, rángatja bennem. Szétszakít. Ez a fickó nem orvos, hanem szerelő. Emberszerelő.
— Készen vagyunk. Hős vagy, faszikám. Kérsz egy cigit?
Rázom a fejem. Mintha izzó vasra lennék felnyársalva.
— Muszáj volt felsértenem a szövetet, hogy meglegyen a minta. Egy-két napon belül elmúlik a fájdalom — vigasztal. A mintát gondosan lezárja, recepteket ír. — Ha bármi gondod van, hívjál — megadja a számát. — A barátaimnak Lala.
Kitölti a laboros papírjaimat. Viccelődik, milyen furcsa leírva látni azt, hogy „húgycsőkaparék”. Nem tudok nevetni. Kitessékel, és sokatmondó pillantást vált az utánam következő férfival.
— Új a fiú. — Hátba vereget, mielőtt elcsoszogok.
Hat hét múlva kontroll.