„Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?”
(Martin Heidegger: Bevezetés a metafizikába;
Vajda Mihály fordítása)
A meccs helyszíne egy közeli kisváros volt. Lepukkant lakótelep, munka nélkül lézengő emberek, akik rothadó lakásaikból menekülve hajléktalanoknak tűntek.
Sokszor jártam már ezen a helyen. A focipálya mögötti salakon egyszer atlétikaversenyt rendeztek. Egy srác akkorát dobott kislabdával, hogy az berepült a salakos mögötti dombon álló Pitypang kocsma nyitott ajtaján, és lesöpörte két vendég sörét. És itt történt az is, hogy az ország különböző pontjairól érkező egyenruhás civilek preventív célzattal masíroztak a kívül-belül omladozó művház előtt, aminek eredményeképpen aztán lesitteltek néhány ideges helybelit.
Hiába kértem őket, akkoriban a játékosaim többsége részegen és kialvatlanul érkezett a meccsekre. Úgy döntöttem hát, péntekenként kimegyek a törzskocsmájukba, és vigyázok rájuk. Lopva beleittam a söreikbe, a kocsma előtt az ő cigijüket szíva beszélgettem velük a semmiről, aztán megvártam, míg hazamennek.
A problémák csak akkor adódtak, amikor vasárnap játszottunk, mivel a szombatjaim a péntek éjszakák kipihenésével teltek. A szóban forgó meccsre is vasárnap indultunk. A fél csapat egyenesen egy kusza buliból érkezett. Beszéltek valami hajnali verekedésről is. A kialvatlanságtól és a piától dagadt szemek bámultak bambán a kockás papírra felvázolt taktikai rajzot. Miután átöltöztek — szokás szerint — elküldtem őket melegíteni, én meg elsétáltam a slózira. Piszoár nem volt, csak két kabin. Láttam, hogy az egyik foglalt, beléptem hát a másikba. Miközben a cipzárt húztam le a farmeromon, a szomszéd fülkében valaki ordítva hányni kezdett, de nem találta el a vécécsészét, mert a válaszfal alatt hányásszilánkok fröccsentek át az én térfelemre. egy adag eltalálta a vászoncipőmet. Volt benne rizs, és a szag alapján ítélve rengeteg vodka. Míg a csapnál guggolva szedegettem a cipőzugokba szorult rizsszemeket, a fülkéből Keptin támolygott elő. Egyedül képtelen lett volna kitalálni a pályára. A hóna alá nyúltam és kivonszoltam.
A meccset megelőző három napon masszív eső áztatta a tartományt. A pálya sár- és vízfoltok kusza szőttesének tűnt. Keptin leguggolt az első pocsolyánál, s míg vizet lögybölt az arcára, rekedt hangon kántálni kezdett. Hiába fürösztöd semmi ágán, csak másban moshatod meg vacogó szívedet. Aztán felállt, a középhátvéd helyére kormányoztam, ahol imbolyogva megállt. A kispadunkon Fidó horkolt részegen. Felébresztettük, felajánlottam neki, hogy lehet csere, de ő ragaszkodott hozzá, hogy kezdeni akar, és hirtelen visszaaludt. A többiek bevonszolták a pálya szélére, és elkezdődött.
Az ellenfél gyorsan vezetést szerzett. A centerük átívelte a kapusunk fölött a labdát, de az megállt a gólvonalat borító pocsolyában. Nyilván az egyik hazai játékos eszmélt leggyorsabban, belerúgott egyet a lasztiba, mire az pörögni kezdett a víz felszínén, úgyhogy torokkal alárúgott még egyet. Sár és víz és labda egyvelege mocskolta össze addig patyolat hálónkat.
Bár a mieink a legegyszerűbb cselre is folyton a vízbe vagy a sárba borultak, több gól nem esett az első félidőben, mert a pálya segített nekünk. Az ellenfél passzai elakadtak, az ívelt labdák meg vagy megcsúsztak, vagy leragadtak a sárban.
A szünetre egyedül Fidó meze maradt tiszta, ugyanis végigszunyókálta a félidőt a jobbszélen. a sípszó után odabotorkált a kispadhoz, és már horkolt is. Szóltam a 140 centis Burminak, hogy ő áll be Fidó helyére, hátha felrúgják a benga védők, s egy szabiból vagy tiziből sikerül egyenlítenünk.
Aztán elsétáltam a kinti budihoz. Négyszögletű betontalapzaton állt, a négy oldalát négy ócska ajtó alkotta, mindegyiken új kilinccsel. Találomra lenyomtam az egyiket. A budi centrumában egy nagy betonkocka állt, közepén egy kör alakú ülőkével fedett lyukkal. Hogyozás közben eljátszottam a gondolattal, hogy a négy ajtón egyszerre lép be négy ember, mindannyian letolják a gatyájukat, és hátukat bajtársiasan egymásnak vetve használatba veszik saját negyed körcikküket.
A második félidő közepén már lehetetlen volt megállapítani, ki melyik csapatban játszik. Tetőtől talpig sár borított mindenkit. Az utolsó percekben felcsillant a remény az egyenlítésre. Burmi valahogy a tizenhatoson belülre keveredett a labdával, az egyik böszme védő pedig akkorát rúgott rajta hátulról, hogy Burmi egy látványos hasassal egy hatalmas pocsolyába csobbant, és elmerült. Pár pillanat múlva bukkant csak fel, sugárban köpte a sáros vizet. A bíró találomra a víz alatt levő büntetőpont feltételezett irányába mutatott.
Csubi helyezte a vízfelszínre a labdát, de az lassan ellebegett. Negyedik próbálkozásra sikerült valahogy rögzítenie. A bíró jelt adott, Csubi nekifutott. Minden lépése nyomán vödörnyi víz fröccsent. Egy lépésre volt már csak a labdától. Kitámasztott. Azaz kitámasztott volna, de megcsúszott és hanyatt esett. Estében még a labda felé rúgott, amit ugyan nem talált el, de annyit azért elért, hogy az esése nyomán keletkező hullámverés odébb sodorja. Egy védő aztán az őrjöngő hazai szurkolók közé bikázta. Kisebb vita kerekedett az ügyből. Mi az újrarúgás mellett érveltünk, hiszen szerintünk Csubi és a labda között nem jött létre közvetlen kontaktus. A bíró viszont a hazaiak érvelését támogatta, miszerint a labda elmozdult a büntetőpont fölül, tehát a tizenegyes elvégeztetett. Mielőtt a vita elmérgesedett volna, a spori lefújta a meccset. A sípszóra felébredt a kispadon fekvő Fidó. Egy darabig némán figyelte hófehér mezében, ahogy a többiek a szemükből, a szájukból, a fülükből és a hajukból törölgetik a trutymót sáros mezükkel. Aztán őszinte csodálkozással felkiáltott, hát ti meg hol a picsába’ basztátok így össze magatokat?
Mikor az öltözőbe kísértem a még mindig erősen imbolygó Keptint, váratlanul felfedezett egy fűszálat a sártenger közepén. Lehajolt hozzá, és gyengéden végigsimított rajta.
Légy szelíd fűszálon csillagvilág, s pici nézők gyűlnek tengelyed éle köré.