Jeges rémület.
Soha nem zúdult rám ilyen dráma. Ilyen őszintén és minden önsajnálkozás nélkül. Igen, a valódisága. A megszenvedett élet. És mindez annyi humorral. Valaha régen azt hittem, hogy a humor jó védőanyag. Talán a munka. Az is elpusztítja az embert. De az legalább méltó pusztulás.
Meg az is nagyon fontos, hogy Sylvia Plath soha nem talál ki semmit. Nem spekulál. Nem nagyon izgatja, hogy hol tart éppen az irodalom. Közben alapvetően modern. Olyan igazi, dús, anyagszerű modernséggel. Ez a fajta nemes, tartózkodó tehetség megóvja attól, hogy divatos legyen. Nem, divatos nem lesz. De azért beleszivárog az életünkbe.
Nem hinném, hogy bárki is hatással lett volna rá. Ami persze még önmagában nem erény. De az iróniája és az öniróniája! Tehát ismét a humora! Például az egyik öngyilkossági kísérletnél. Fel akarja akasztani magát, de a teste ellenáll. A testem ilyenkor mindig cserbenhagy! Nevezhetnénk katasztrófahumornak. Minek? Egyáltalán minek címkéket ragasztani? Egy biztos. Ez a humor teljesen az övé, utánozhatatlan.
Mándy Iván: Sylvia Plath
M. I.: Átkelés, Magvető, 1983, 147–148.