„Néhány évvel Amerika felfedezése után,
miközben a spanyolok vizsgálóbizottságokat küldtek
a Nagy-Antillákra annak megállapítására,
hogy van-e lelkük a bennszülötteknek,
a szigetlakók fehér foglyaikat vízbe fojtották,
és módszeres megfigyelésnek vetették alá
őket azt kiderítendő, hogy vajon az ő testük is oszlásnak indul-e.”
(Claude Lévi-Strauss: Faj és történelem; Bojtár Péter fordítása)
Éppen misére harangoznak a pár éve még Leninről elnevezett városban, amikor átzörgünk rajta ócska buszunkkal. Tíz perc, és megérkezünk.
Ahogy lepakolunk a buszról, látjuk, hogy egy nő hajt keresztül a pályán biciklivel, a hátsó csomagtartón egy kissrác ül, kiflit majszol.
Az öltözőhöz kitaposott ösvény vezet keresztben a játéktéren. Miután lecuccolunk, felakasztom a kabátomat a fali fogasra, mire az, mintha csak a kabátomra várt volna eddig, azonnal kiszakad a falból. Bekukkant egy hazai arc, s még mielőtt magyarázkodni kezdenék, derűsen közli, hogy nem a mi hibánk, rég fel kellett volna újítani ezt az egész kócerájt. Kihasználva a lehetőséget megkérdem tőle, merre találom a slózit. A folyosó végén balra, az utolsó ajtó, válaszolja.
A folyosó birtoklásáért szoros küzdelmet folytat a sötét és a dohszag. Odafelé a sötétet érzem inkább nyerőnek. Kitapogatom a bal oldali utolsó ajtót, benyitok. Elsőre úgy tűnik, rossz helyen járok. Apró ablakon szivárog be némi fény. A padlón tisztítószerek körvonalait érzékelem, a fal melletti polcokon üvegek sorakoznak. Ahogy szemem hozzászokik a félhomályhoz, már azt is látom, hogy az üvegekben befőtteket, savanyúságot és lekvárt tárolnak. Fordulnék is ki, mikor felfedezem a polc végében álló, ülőke nélküli vécécsészét. Szerencse, hogy csak hogyoznom kell. Viszont lehúzni sem tudom a cuccot, mert sehol egy lehúzó vagy gomb, amivel öblíthetnék. Csap sincs, persze. Visszafelé a dohszag egyenlít.
A pálya iszonyatos. Nemcsak az ösvény miatt. Mintha egy szigorúan különálló fűcsomókból létrejött legelő egy részletére találomra vonalakat húztak volna, így szakítva helyet a tehenek elől a focinak. És tényleg, a pálya szélén és az egyik kapu mögött tehenek legelnek. A félelmetes hazai ultrák, jegyzi meg mellettem némi szarkazmussal Karlosz. Jó kedve van, még szép, nem vagyunk meg, végre ő kezdhet ékben.
A meccsen nemcsak a pálya szórakozik velünk, hanem a bíró is. Ötpercenként lezavar valakit a pályáról a mieink közül, hogy tűrje be a mezét. Öt percig várakoztatja az oldalvonal mellett, mire visszaengedi, már küld is le újra másvalakit. Ugyanannak a karmozdulatnak a kezdete és a vége a visszaengedést és a leküldést jelenti. Profin kimunkált mozdulatsor. A hazaiak minden játékosa végig kitűrt mezben játszik.
Karlosz legalább tíz ziccert ront el, aztán egy védő térden lövi, a labda védhetetlenül vágódik a bal felsőbe. A gól után a kispad előtt vonszolja vissza magát a térfelünkre, úgy szól oda Filternek, hogy én is halljam, és itt ilyen tehetségeket kispadoztatnak. A szünetig még öt helyzetet szórakozik el.
Nincs cserém, érzem, hogy több gólt nem rúgunk, fontos lenne, hogy ne is kapjunk.
A második félidőben folyamatosan támadunk. Az ellenfél felívelésekkel próbálkozik, de Csirke megdolgoztatja a labdaszedőket, a rét egymástól távol eső pontjaira rugdossa a labdákat, mígnem egy fűcsomón akkorát pattan előtte a labda, hogy elrúg alatta, az ellenfél kilencese lecsap rá, és a kétségbe esetten kirohanó Sunyi lába mellett begurítja.
Semmi vész, megyünk tovább. Boxi csinál egy szép visszahúzós cselt a középpályán, az embere méterekről érkezik csúszva. Boxi megtolja a labdát, rágyorsítana, de a földön csúszó felmarkol. A kép kimerevedik. A kamera egy teljes kört ír le. Egy kékbe öltözött ember áll a réten, jobb lába előtt focilabda. A két lába között egy fehérbe öltözött ember fekszik, a napba néz, és a kék mezes tökét szorítja elszántan. Boxi lassan hozza összefüggésbe az ágyékában múlni nem akaró fájdalomérzést azzal a különös ténnyel, hogy minden igyekezete ellenére egyhelyben áll. Hitetlenkedve néz le ellenfelére, heurisztikus, ám megértő mosoly terül szét arcán, és megszólal. He, te buzi-e vagy?
Az utolsó percekben még rásuhint egyet úgy huszonötről, a kapus mellényúl, mi gólt kiáltunk, de a labda telibe talál egy vakondtúrást a gólvonal előtt, s onnan a mezőnybe pattan.
Meccs után lesétálunk a közeli folyóhoz. Útközben Karlosz kifejti, hogy neki köszönhető ez az idegenbeli bravúros pontmentés, elkéri Kápó piros felsőjét, rátekeri egy botra, odabattyog az egyik tehénhez, s míg a piros felsőt rázogatja előtte vadul, kamuspanyolul üvölt a képébe. A tehén értetlenül nézi sokáig. Amikor végre elbődül, Karlosz fejvesztve menekül.
A folyóhoz egy meredek lépcsősor visz le. Két srác zsebpecázik a legalsó lépcsőfokon. Lesétálunk, nézzük a méltóságteljesen hömpölygő víztömeget. Boxi bele akar hogyozni, de leállítjuk.
Szóba elegyedünk a két sráccal. Mesélik, hogy pár napja találtak a közelben egy hullát, a teste már oszlásnak indult, az arcába belezabáltak a halak. Nem tudni, véletlenül fulladt-e vízbe, öngyilkos lett, vagy megölte valaki. A faluban, mint etetőanyagot a halaknak, szórják az emberek a pletykákat. Féltékenység, a fiú családja által ellenzett korai házasság, több generációra visszanyúló ellenségeskedés.
Meghívjuk őket egy sörre a pálya mellett álló deszkasörözőbe. Mesélnek a halottról. Leírják, milyen volt. Test. És lélek. Arra gondolok, a leírásuk alapján akár ismerhettem is.