Fölugrott a zongora mellől, újra kinézett: az alacsonyabbik az utolsó csonka kilométerkövön ült, térdén keresztbe fektetve a karabély; a másik előtte állt, ő is eleresztette a fegyver szíját, ettől a hosszú szurony hátrabillent. Mikor újra meghallotta fentről azt a fémes zörejt, megfordult, végigrohant a házon, fel a létrán, s ziláltan előre, a férfi felé bukdácsolt. Az vállához vett fegyverrel féltérdre ereszkedve a padlásablak előtt szorongott.
— Ne lőjön, az istenért — mondta a lány, mielőtt még a férfit elérhette volna.
— Miért?
— Ismerem őket… — mondta bizonytalanul a lány, s a férfi vállához nyomult.
— Na és ha ismeri, attól még a fene megeheti őket.
Anna az ablakhoz dugta a fejét, tenyérnyire a fegyver csövétől.
— Vagy talán most segítene magán az ő ismeretségük, azt hiszi —, morgott tovább. — Hívja be őket egy pohár kisüstire…
— Nekem nincsen pálinkám — rettent fel Anna keserves-ingerülten.
— Kérdezze meg tőlük — folytatta a férfi —, mi a véleményük a katonaszökevényekről. És kérje meg szépen őket, hogy egyúttal azokat is tartóztassák fel, akik a hegyen túl dörgetnek, az egész ármádiát… — Káromkodott. — Bocsánat, kisasszony, de azok… És vakmerők. A katonák odébbálltak. Vagy hall még lentről valamit? Semmit… És ezeknek még mindig van merszük itt lófrálni. A keserves édesanyjukat… Na, nézze őket…: — Amelyik a kövön ült, dóznit vett elé nagy komótosan, újságpapírszeletre dohányt szórt; a hosszabbik éppen szólhatott valamit, aztán az Anna ablaka felé néztek. Amikor a zömök meg akarta sodorni a cigarettát, rájött, hogy már csak az üres papirost szorongatja ujjai között, mert közben a szél kifújta belőle a dohányt. Dühös mozdulattal dobta el a papírdarabkát – mintha valami súlyos tárgyat akarna földhöz vágni –, de az nem állt meg a földön, földet érni sem tudott, elkapta a szél, s pörgette a Sárgarét fölött. A másik megszánta, megkínálta cigarettával. Rágyújtottak.
Szilágyi István: Üllő, dobszó, harang, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969, 129–130.