Kit lelkem mélyében elrejtve hordok
A gyermek mostanában nyugtalan —
A gyermek, kit csak én tudok magam,
Haragszik.
Sír és liheg — dobban szivembe’ szíve,
Arcáról eltünt a szelíd mosoly —
Ráncolja rám nagy homlokát és oly
Mogorva.
Én járok és csinálom, ami dolgom
És mondom jóestét és jónapot
És merre megy? És ön mennyit kapott
Belőle?
Ahol a villamos megáll, én is megállok
A kémények közül kinéz a Hold
Alatta állok én s a szürke bolt
Fölötte.
Kinéz a hold. És vár. Én visszanézek,
A tekintete egyre tétovább —
Már nedves és felhős —; nem megy tovább,
Kicsordul…
A fordulónál pénzt veszek elő,
A szél hajamba kap, mint könnyü kéz —
Megfordul és szájtátva visszanéz:
Hát nem jössz?
A sziklaszirtre némán tűz a nap
És nincs, aki belőle bort ereszt —
Csúcsán mohos, penészes kőkereszt —
Tovább mék.
Este az ajtóban kulcsom csikordul,
Ádámcsutkám jár fel s alá — eszem.
Csók nélkül is elalszom csendesen
Az ágyban.
De kit lelkem méhében rejtve hordok
A gyermek ébren van, nem alszik el
És felriad és rugdal és szökell —
Nem érti.
Felül, körülnéz a sötét szobában
Arcomra hajlik, nagy szemet mereszt,
Aztán legörbül a szája: hát mi ez?
Őrült vagy?
Karinthy Frigyes: A gyermek mostanában nyugtalan