Meghalok és nem te temetsz el,
elmúlik sok óra, nap, év,
tél lesz, sötét, és te még élsz,
ülök egy csillagon,
és benézek éjszakádba,
egyedül vagy, társtalan végképp,
nem vált be, ki miatt elhagytál,
a régi lakásban fekszel, a régi ágyban,
ismerős bútorok, kellékek között,
felébredtél és nem tudsz elaludni,
felkapcsolod a lámpát és felkelsz,
pongyolát öltesz, nehézkesen egy fotelba telepszel,
aszott vagy, hajlott és öreg,
öregebb, mint amilyennek életemben képzeltelek,
alig van már hajad,
arcodat összeszabdalta az idő,
tekinteted fényét vesztette,
és szád körül a ráncok felfalták az édes vonást,
melyet annyira szerettem,
könyvért nyúlsz, felteszed a szemüveged,
olvasni kezdesz, de gyorsan abbahagyod,
reszket a kezed, táncolnak előtted a betűk,
nagyon fáraszt már az olvasás,
visszarakod az olvasnivalót,
összébb húzod magadon a ruhát,
rendesen fűtenek, mégis fázol,
de nem bújsz vissza az ágyba,
megigazítod az asztalkán a terítőt és fülelsz,
zajt hallasz az ajtó felől,
félelem kerít hatalmába és megremegsz,
azt hiszed, betörők vannak az előszobában,
képzelődöm, motyogod magadban,
és próbálsz megnyugodni,
de nem megy,
tovább nő benned a feszültség,
hirtelen úgy érzed, menten összedől a ház,
és maguk alá temetnek a falak,
menekülnél kifelé,
de nem bírsz felállni,
szakadék nyílik a lábadnál,
és székestül csúszol a széle felé,
kiver a verejték,
görcsösen kapaszkodsz a kartámlákba,
halántékodon kidagadnak az erek,
szív magába a rettentő mélység,
sikítanál,
de nem jön ki hang a torkodon,
és akkor, akkor majd eszedbe jutok.
Oravecz Imre: Hűtlen kedveshez
O. I.: A megfelelő nap, Jelenkor, 2002, 136–137.