Szorongva léptem be a könyvtárba (hiába hajtottam fel útközben egy nagyfröccsöt, azzal, hogy most már úgyis mindegy); Márta valahol hátul rakosgatott, nem válaszolt a köszönésemre. Kölcsönző még nem volt a teremben. Bementem a polcok közé. Márta nem fordult meg. Félszegen álltam egy darabig, aztán odamentem hozzá, és — magam számára is váratlanul — hátulról átöleltem és megfogtam a mellét. (Csak ekkor döbbentem rá, hogy öntudatlanul a feleségemet képzeltem a helyébe, hozzá szoktam így közeledni, ha neheztelt valamiért.) Márta megdermedt a meglepetéstől, de nem szakította ki magát. Ettől teljesen begerjedtem.
— Gyere, menjünk az irodába! — súgtam a fülébe, és kezdtem kigombolni a blúzát.
— Hülye, jöhet valaki — mondta Márta, és ellökte a kezemet. Szánakozva kérdezte: — Ittál?
„Úristen! — gondoltam. — Ezt a nőt már régen megkaphattam volna!” Amióta Ilona elment, lassan egy fél éve, nem voltam senkivel, esténként a szemrevalóbb nőolvasókat szoktam sorra venni képzeletben. Mártát, talán mert annyira hasonlít a feleségemre, sohasem vontam be a képzelgéseimbe. S ugyanakkor… végül is, miért ne?
Márta egész nap izgatottan járt-kelt, túlfűtött hangon beszélgetett az olvasókkal, és nem mert felém nézni. Engem újra elfogott a depresszió, hagytam, hogy mindent ő csináljon, az ablakhoz álltam, és az utcán gomolygó ködöt bámultam, s ahogy az sűrűsödött, úgy nőtt bennem a rosszérzés. Kidagadó nadrágom is zavart, óvatosan kellett forgolódnom, legszívesebben kimentem volna a vécébe onanizálni.
Végre este lett, zártunk. Alig maradtunk magunkra, megragadtam Mártát és bevonszoltam az irodába. Túl hamar kezdtem vetkőztetni, megsértődött. — Hozok bort — javasoltam ijedten, és elrohantam a kocsmába, idegesen, mert attól tartottam, hogy közben hazamegy. De megvárt, megittuk a bort, és lassan megadta magát. Nem bizonyult valami jó szeretőnek: egyórás kínlódás után fejeztem be — magamnak. És máris kényelmetlen volt, hogy ott van mellettem, szerettem volna hazamenni, és olvasgatni egyedül, vigyáznom kellett, nehogy észrevegye. „És most mi lesz? — gondoltam. — Ezentúl majd minden este lefekszünk, napközben pedig figyelmesnek kell lennem hozzá, éreztetni a ragaszkodásomat?… Olyan lesz, mint Ilonával az utolsó években, csak ez már így kezdődik.”
Baka István: Margit
B. I.: Próza, dráma, Tiszatáj, 2005, 97–98.