Kérdik egy rövid novellám kapcsán: miért szeretem?
Egyre gyakrabban veszem észre, milyen nehéz eldönteni, mi egy emlék? Sokszor már annyira nincs helyük, hogy mindent betöltenek, s az ember ilyenkor kezd csodálkozni, hogy csakugyan bérelt helye van a szőlőhegyen, ahol az éveknek eszük ágában sincs elillanni (ami egyébként példásan magyar költői kép). S úgy mindent összevetve, az emlékek se nagyon tagadhatják, hogy hová valók, a táj ismerős, az időjárás is megfelel a többszáz éves átlagnak, s még az is feltűnhet, hogy ezekben a honi szurdikokban a hosszabb árnyék is rövidebbnek hat, minden csak kidekázott fele önmagának. Szabály a takarékosság, hogy jusson holnapra is, ami akkor is előny, ha véletlenül elmarad az a holnap, legalább nem mondhatják, hogy pocsékoltunk, inkább megszületni se hagytunk ezt meg azt, nehogy meghalhasson, vagy ha mégsem így igaz, hanem egészen másképp, akkor is sugárzó a temető, mivelhogy minden átballag a következő naptári évbe — ennyiben megegyezhetünk. Elfogultsággal kedvelem ezt a kis írást (Nyomozás I.), talán azért is, mert nem erőlteti, hogy irodalom legyen — alig több, mint ahogy a parkőr böki fel botjára a leveleket. Avar. Ez itt Drahosch Ildikó, a Günther trafik, Romm őrnagy, Dielette, Keselyűs, Klinger Árminné, Ági — kikről még sok minden elmondható lenne (egyszer). Kálmán bácsiról, például, akinek egerek rágják meg az arany diplomáját, aztán haláláig egy egész községet gyógyít ingyen vagy félig ingyen, ki se látszik a kátyúkból és a jókedvből, s csak akkor sír, ha nagyritkán örülni is lehetne, s egy rossz szava sincs Dezső bácsira (a bátyjára), aki az akkoriban még gyermekcipős agrokémiába bolondul bele, és megszállottan kalkulál, átszervez, míg ki nem rúgja az uradalom gazdája az eszelős újítót, bár később a légynek sem árt, és hálás, ha valaki az árokból fölszedi, a hóból kipofozza és hazatámogatja; vagy a megyeszerte híres lelkész-szónok nagyapánk, aki kedvtelésből lefordítja az egész Faustot, s így mindig van miből dermesztő sorokat citálni a koporsóknál, keresztelőnél, présházak téli pincéiben; vagy ott van apánk… Rejtély, hogy hogyan tudtak annyi hasznosat is csinálni, árvizet levezetni, szivattyútelepet tervezni, töltéseket építeni (anélkül, hogy ott tolongtak volna, ahol a titkos tanácsosi címet osztogatták) — hogyan? —, mikor a folytonos emlékezetünkben mégis úgy élnek tovább, hogy lábuk között a brácsa, kezükben az aranyba kötött Goethe, vállukon a puska. Rejtély. Mintha szemérmesen valamennyiünket be akarnának csapni.
Mészöly Miklós: Miért szeretem
M. M.: A pille magánya, Jelenkor, 1989, 218–219.