„Ha két esemény egy vonatkoztatási rendszerben térszerűen elválasztott,
akkor minden vonatkoztatási rendszerben az.”
(L. D. Landau – E. M. Lifsic,
Matolcsi Tamás fordítása)
Csernobil és Irapuato éve volt. Az az év, amikor elvették a személyazonosságomat és a nevemet. Többnyire tápos gecinek szólítottak, de az sem volt sokkal jobb, mikor azt mondták, ön, honvéd elvtárs.
A csernobili atomkatasztrófát követő héten sokat sütött a nap. Délutánonként a századépület előtti pályán fociztak a többiek. Nekem már hetek óta gipszben volt a lábam. Oldalról akartam becsúszni egy srácnak, de ő gyorsabb volt, mint gondoltam. Tornacipőm orrával a stoplisa sarkát találtam el, s eltört a nagylábujjam.
Nehezen viseltem a gipszet. Igaz, nem kellett reggelenként kilométereket futnom, mint a többieknek, és felmentettek minden fizikai munka alól, de nem is mehettem haza, mert azt mondta a századparancsnokom, a gipsz nem alakias.
Azon a májusi délutánon kijött közénk kicsit mozogni a laktanya csapatának utánpótlás-válogatott kapusa. Eleinte szögleteket rugdostak neki, de azt hamar megunta, mert minden beadást könnyedén lehúzott. Erre kitalálta, rendezzenek tizenegyesrúgó versenyt. A győztes kap tőle egy dedikált labdát.
Én is neveztem. A frissen locsolt pályán nekibicegtem, kitámasztottam, és a gipszes lábammal lőttem. Magam sem tudtam pontosan, milyen irányban hagyja el a gipszemet a labda, talán ezért is jutottam el az utolsó körig, ahol már csak ketten maradtunk. A másik srác büntetőjét könnyedén fogta a kapus. Én következtem. Ha belövöm, nemcsak nyerek, hanem azt is elmondhatom magamról, hogy ötből öt tizenegyest lőttem be egy NB 1-es kapusnak.
Nekibicegtem, de a lövés előtt megcsúszott a kitámasztó lábam. Estemben még belespicceltem valahogy a labdába, amely, a többiek elmondása szerint, védhetetlenül vágódott a jobb felső sarokba.
Ahogy tápászkodtam fel, már éreztem, hogy nagy a baj. A sípcsontom magasságában eltört a gipszem.
Próbáltam menteni a menthetőt. Az egyik haver mondta, hogy a szomszéd század budijában látott egy fél zsák vakológipszet, szívesen elhozza nekem. Egy felmosóvödörben jó sűrűre kevertem a gipszet, majd a gyalogsági ásómmal vastagon bekentem a törött részt. És reménykedtem.
A reggeli sorakozónál persze minden kiderült. A századparancsnok nem honvéd elvtársnak szólított, hanem a másik nevemen. Egyre hangosabban ordítva tette fel vagy tucatszor egymás után azt a kérdést, amire úgysem értette volna a választ. Mikor megunta, büntetésből elküldött budit takarítani.
A buditakarítás mindig ugyanazzal a viccesnek szánt szöveggel indult. Vécé, mosdó, előtér! Meg ami róla nyílik!
De most nem erről volt szó. Nem kellett felfókázni a követ, nem kellett hypós fogkefével a piszoárokat tisztogatni. Az egyik budi dugulását kellett megszüntetnem.
Képzeljünk el egy tízszer három méteres helyiséget. Az egyik hosszabbik oldalán öt piszoár. A rá merőleges rövid oldalon egy kis ablak, ami egy apró világítóudvarra néz. Erre a világítóudvarra csak a sorállományú budikból nyílik ablak. Magát az udvart csövek bonyolult hálózata erezi. Ha egy katona kimenőt kap, és enni akar, biztosan rántott sajtot rendel, mert az a legolcsóbb a település egyetlen éttermében, s azt a kevéske zsoldot inkább piára költi. S mikor kellőképpen részeg, visszatér a bázisra, a végsőkig küzd, hogy visszafojtsa, ami kikívánkozik belőle, beront a budiba, felrántja a lichthof ablakát, és beleordítja bánatát a Duna felől lengedező szélbe. Ezért van az, hogy a világítóudvar csövein csupa olyan hányásnyom szárad, ami biztosan tartalmaz sajtot…
A szemben levő oldalon öt vécécsésze, felettük öt tartály. A vécécsészék között farostlemez válaszfalak. A bejárati ajtót koszlott függönyök helyettesítik. A mellém rendelt rajparancsnok, akinek egy gyermekkori ácskapocsütés következtében vastag szemüvege mögött megállás nélkül, egymástól függetlenül cikáztak a szemgolyói, a legutolsó fülkéhez vezetett, elhúzta a függönyt, és a karimáig szarral telt budira mutatott. Ebédig végezned kell, tápos, mert ma tökfőzelék lesz, s ha nem vagy kész, a szádba fosnak, höhö.
Ez a fülke volt egyébként a kedvencem. Az egyik falára ürülékkel a következő mondatot írták: Szeretlek Rózsi! Később valaki az R betűt áthúzta, és egy J-t pingált fölé. Ráadásul a függöny nagyobb felét is rászáradt szar borította, aminek keletkezését magamban úgy rekonstruáltam, hogy valószínűleg egy részeg honvéd elvtárs használhatta nem rendeltetésszerűen, mikor nem találta a budipapírt. Ezt a fülkét a többség undorral elkerülte, így itt lehetett a legzavartalanabbul könnyíteni magunkon.
Na, kezdjél neki, mondta a flipperszemű, észlelve elbizonytalanodásom. Valami célszerszám nem lenne, őrvezető elvtárs?, kérdeztem tétován. Már hogy a faszba ne lenne? A két kezed, höhö. Mondjuk tényleg rohadt büdös van itt, úgyhogy zárjad be a pofádat, de a biztonságom kedvéért felveszel egy gázálarcot is.
Mikor megérkezett a gázálarccal, levetettem a zubbonyomat, leguggoltam, oldalra fordítottam a fejem, s jobb kezem lassan a sűrű, barna masszába eresztettem. Gyorsabban, mélyebbre, gondold azt, hogy a trikós Gizi hátuljában matatsz, sürgetett Flipperszemű.
Egyszerre vállig a langyos anyagban voltam, alig kaptam levegőt, s a gázálarc párás üvegén keresztül egyre a szarral írt szerelmes feliratot bámulva kotorásztam valami biztos fogódzót keresve.
Nem tudom, meddig turkáltam a budi torkában, nem tudom, hogyan indult meg végül a szar, csak arra emlékszem, mikor végre megindult, tiszta kezemmel lerántottam magamról a gázálarcot, a lichthofra néző kis ablakhoz rohantam, feltéptem, és a mélybe hánytam. A világítóudvar csöveire kövesedett hányásnyomok között a mai napig ez az egyetlen, amelyik nem tartalmaz sajtot.
Alig egy hónap múlva már egy őrbódéban gubbasztottam. A gázálarctáskámban magammal csempészett Sokol márkájú rádión hallgattam Irapuatóból a magyar csapat világbajnoki nyitómeccsét, s mikor az ötödik szovjet gólnál elzártam a rádiót, töltött géppisztolyomra hajtva fejemet azt gondoltam. Tedd tönkre, ami tönk! Retesz!