Messzirejutott és engem már annakelőtte
komiszul elhagyott szerető!
Én nem találok mást, jobbat
és nem látlak való
mivoltodban többé,
örökkön távolodó
sohasem elmaradó.
Sorsom voltál és még elsőbb,
sorsom ma is szép, csupasz
csípődön töprenkedni
távoli hegyláncolatokon
vagy tavakról, melyek nincsenek,
de te partjaikon élsz
komoly ábrándokkal.
A te szemeidben néztem meg
legelőször magamat.
Karjaid tényleg engem szorítottak
igen önző régesrégen, elragadtatásukban,
majd taszítottak, elragadtatásukban.
A hosszúhajú szél lankás határokon át
hullámzik éghetetlen emlékezetemmel
és immár valódi ez a megfoghatatlanság.
A képzelt fájdalmak elpusztultak,
azt képzelem, meghaltál tőlem iszonyodva.
Hiányod, mint sok furcsa seb
(tükrös tó, hegyek és fellegek)
hirtelen ellepett.
Kondor Béla: Vers a távollevő kedvesről
K. B.: Angyal a város felett, Szépirodalmi, 1987, 89.