Azt, hogy mi történik egy ember lelkében ilyenkor, sokan megírták, tán senki sem szebben, mint Tolsztoj az Iljics Iván halálában. Ez a könyv nem az efféle művekkel akar versenyezni: az olvasónak, ha nem említem, bizonyára eszébe sem jut a szegény orosz csinovnyik neve. Az író — maga a szorongatott Laokoon — itt szándékosan félretolt, más művekbe söpört minden érzelmi elemet, s csak azt hagyja meg magából, ami életében is egyik sajátsága volt, a dolgokkal szembenéző, könyörtelen gondolkozást.
A látvány, amelyre az olvasónak fel kell készülnie, ez tehát: egy emberi elme, amely megszokta, hogy a jelenségeket a maga félig tudományos, félig intuitív módján vizsgálja, a „kígyóval” szemben sem adja fel ezt a magatartást, s ugyanúgy néz szembe vele is, ahogy irodalmi alkotásokkal, történelmi tüneményekkel vagy családi élete apró eseményeivel szokott. Ezt nem azért teszi, mert azt hiszi, hogy az értelem létének legkülönb, legnemesebb része, amelyhez a legjobban s legtovább kell ragaszkodnia, vagy hogy az a fölény, melyet így a betegséggel szemben szerez, azonos azzal a bizonyos halálon aratott diadallal, amelyről az emberek annyit ábrándoztak. Nem, amit ő hisz, mindössze annyi, hogy az értelem hű, bevált fegyver, amelyet a fontosabb dolgok oltalmában célszerű a végsőkig forgatni.
Németh László: A kísérletező ember, Magvető, 1973, 624.