Elemelkedünk. Ráz a hideg, s ezzel egy időben bedugul a fülem. Nem félek a repüléstől, a turbulencia is csak egy szokatlan természeti erő megtapasztalása, ami kibillent a ránk oktrojált szolipszizmusból. A repülőközönség igen csekély számmal jelenik meg ma, nagy valószínűséggel, ahogy engem is, elragadta őket a félelemtől való félelem. Statisztikailag ma kevesebb esélye van, hogy európai polgárként terrortámadás végezzen valakivel, mint, hogy közúti baleset áldozatává váljon. Pontos adataim nincsenek, mégis ezt mantrázgatom és próbálom lefordítani az érzelmek nyelvére. Minden egyes pánikrohammal újra és újra megszégyenülök egy belső analitikus ítélőbizottság előtt.
Egyetlen kimerevített kegyelmi pillanatnak hódolok az úton leszíjazva, a körülöttem ülők mind alszanak, én pedig nézem, bámulom az éjszakai égboltot, bezárva egy alumíniumdobozba a szürkén tükröződő cumulus-pajzs és a nap fényében tetszelgő hold közé. Szoljarisz és Űrodüsszeia. A mellettem ülő bécsi férfi Brazíliába utazik, halkan horkantgat. Később váltunk néhány szót, hogy majd megdicsérje a németemet, és természetesen vele sem, mint ahogy egyetlen osztrákkal sem eddig, nem jutunk el a néhány mondatos kritikus tömegig, ahol kiderülhetne, tényleg beszélem-e a nyelvet, vagy csak ugyanazokat a paneleket ismételgetem szorgosan mindenkinek, például, hogy sehr lange nicht mehr.
Felemelkedés és alászállás. A metrórendszer otthonossága, mégis a teljesen eluralkodó rettegés, ahogy fekete, fehér, nő, férfi fürkészi egymást, gyanakvással, minden kabátzsebből kikászálódó cserzett kéz egy megsemmisülés. Majd a hallgatás, hogy nem történik semmi. Az ingázók cserélődnek, de az egyenruha marad — tetőtől talpig beöltözve, fülbedugva az iTunes-nak, deezernek és Spotify-nak adóznak, így senki nem marad egyedül. Nem így terveztem. Nem mintha az ilyesmit tervezné az ember — tehát másfél év után először a République-nél jövök fel a felszínre. Nem képzeltem el ezt a pillanatot, de ha el is képzeltem volna, semmi köze nem lett volna ahhoz, ami fogadott. Egy hatalmas térhez, a téren emlékműhöz, az emlékművön virágokhoz, a virágok mellett mécsesekhez, a mécsesek mögött tacepaókhoz, és az ezt körülálló, szelfibottal szelfiző tömeghez.
Mindeközben je monte, je valide. Ez az esztelen tempójú igazoltatás és önigazolás. Ahogy egy rendőrosztag körbevesz egy angyalnak öltözött csoportosulást az Opéra lépcsőin, de ketten tovább fuvolázzák Papageno belépőjét, míg a másik kettő a klímaváltozást fájlaló táblákat emelgeti a rendőrgyűrű fölé. Angyalokat kasztliznak be, de nem lepődünk meg, mert úgyis tudjuk, hogy a hatalom szívesen él minden adandó alkalommal, hogy visszaéljen. Nagy baj, hogy nem lepődünk meg. A járdákat a szétszórt tűlevelek felett ágaskodó kivágott fák szegélyezik — halott fába ékelt halott fák. Néhány hét elteltével újra az utcára kerülnek majd, az ablakon keresztül kirepülnek, visszazuhannak, földet érnek. Begyűjti őket a kukásautó. Minden gördülékeny, jól szervezett. Esteledik, felkapcsolják a karácsonyi fényeket.
______________________
A cím jelentése: Felszállok, érvényesítek.